Szilveszter estéjén
Comenville nem tartozott a ragyogó tisztaságú városok közé, utcáit nem verte fel kereskedők zsivaja, nem büszkélkedhetett semmivel, ami a nagy vagy lázasan lüktető városoknak izgalmas, esetlen bájt kölcsönöz. Csöndjét és nyugalmát találta a tudós Egmond Draep vonzónak, amikor úgy határozott, ehelyütt telepszik le. Itt látott neki a két kötetre tervezett tudományos munka megírásának tizenöt évvel ezelőtt.
A nagy mű megalkotásának vágya még diákkorában ejtette rabul. Draep szerényen élt, mondhatni félig-meddig nélkülözött, sok mindenről lemondott, vagyonra sem tett szert; alkalmi munkáit, a kisebb fordításokat, tudósításokat csekélyke fizetséggel honorálták; féltve őrzött szabadidejének minden percét munkájának szentelte, olykor még az evésről és alvásról is megfeledkezett. Lassacskán már semmi sem érdekelte, csak a nagy mű és a rokonoknál élő kislánya, Tavinia Draep.
A gyerek hatéves volt, amikor az édesanyja meghalt, évente egy vagy két alkalommal elhozta őt az apához látogatóba a sasorrú öregasszony, aki gyilkos pillantásokat döfött a férfi felé, vádolva szegénységéért, szórakozottságáért, a Draep lelkében izzó gondolatok mindahány jeléért, a pipájából kihullajtott hamukupacokért, a tatárdúlásra emlékeztető rendetlenségért.
Ahogy teltek-múltak az évek, a szűk kis lakásban nőttön nőtt az összevisszaság, az ember csak álmában vagy a különféle tárgyakat egymásra hányva, a megszokottól ugyancsak eltérő rendben megörökítő futurista rajzokon lát ehhez hasonlót. Az is igaz viszont, a kéziratköteg is nőttön nőtt, a kis szekrény középső részében már régóta jól megfért a körülötte halmozódó kacatokkal.
Gombóccá gyűrt zsebkendők, cipőfűzők, könyvek, törött edények, képkeretek, fényképek és sok más lim-lom hevert a hosszú polcon — mindent belepett a por —, köztük füzetek, jegyzettömbök meg madzaggal átkötözött cédulák, az ideges és szórakozott Draep, ha nem volt türelme rendes papírt keresni, ezekre vetette sebtében támadt, megvilágosodásszámba menő gondolatait.
Úgy három évvel ezelőtt megállapodott a házmester feleségével, hogy az asszony, némi fizetség ellenében, naponta rendbe teszi a lakást. Egyszercsak azonban Draep észrevette, íróasztalán a tárgyak megszokott rendje, pontosabban zűrzavara ijesztő szimmetriát öltött, hosszas keresgélésbe kezdett a kézelőkre írt feljegyzései után — a bronzból készült súlyos sasmadár alá tette őket —, s amikor a szennyeskosárban végül rájuk bukkant, bejárónőjével kegyetlenül szakított, rácsapta az ajtót, a dörrenésre válaszul elmeállapotának épségét kétségbe vonó, indulatos szavak hangzottak el.
Ettől kezdve Draep magányosan küzdött az élettel.
2.
Alkonyodott már, amikor Draep, sapkában és kabátban, azon kapta magát, régóta álldogál a szekrény előtt, s töpreng, mit is akart csinálni. Mígnem a táviratra pillantva eszébe jutott.
„Drága papám, — hangzott a szöveg —, ma nyolckor érkezem. Csókollak, ezerszer ölellek. Tavi." Draep rádöbbent, a pályaudvarra volt indulóban.
Két napja néhány bankjegyet dugott a szekrénybe, utolsó pénzét, bérkocsira meg némi elemózsiára szánta. De elfelejtette, hová is rejtette, mert a keze öntudatlanul cselekedett, eszében művének harminckettedik fejezete motoszkált. Mint ahogy most is éppen azon töprengett, a megszokott varázsból a távirat zökkentette ki. Felderengett előtte Tavi bájos arcocskája és elmosolyodott.
Gondolatai ettől fogva a lánya körül forogtak. Lázas igyekezettel folytatta a bankók utáni hajszát, a harmadik polc mélyén turkált, ahol a teleírt kéziratlapokat is tartotta.
A ruganyos papírtömb útjában volt, akadályozta a keresgélésben. Gyorsan körülnézett, hová tehetné a köteget, előhúzta az asztal alól a szemeteskosarat, s abba kezdte rakosgatni a kéziratot, olykor megállt, hogy szeme végigfuthasson a kezébe akadt lap egy tovasuhanó mondatán vagy megbizonyosodjék az évekkel ezelőtt támadt gondolatmenet helyességéről.
Ha Draep a munkájába mélyedt vagy akárcsak eszébe jutott a készülő kézirat, úgy érezte, mintha nem is lett volna az életében pillanat, amikor, gondolatban vagy íróasztala fölé görnyedve, ne a nagy mű kötötte volna le minden figyelmét, amely megszületett, növögetett, fejlődésnek indult, úgy élt vele, akár a cseperedő gyerekkel. A nagy mű számára a szivárványhoz volt hasonlatos, színeit a megfeszített munka ködében olykor haloványnak látta, máskor viszont feneketlen szakadék fölött ívelő aranyhídként csillogott előtte; az égi tüneményt kísérő mennydörgést és az igazság esőcseppjeit a földre záporozó vihart is időnként hallani, látni vélte. A tudós és a nagy mű elválaszthatatlanul összetartozott.
Draep végre rábukkant az üres szivardobozba rejtett bankjegyekre, rápillantott az órára és látva, mindössze öt perce maradt nyolc óráig, kirohant az utcára.
3.
Kis idő múltán az ajtót a mogorva házmester nyitotta ki, hogy beengedje Tavi Draepet apja lakásába.
– Nincs itthon, kisasszony – szólalt meg az öreg, belépve a szobába a fiatal lánnyal, akinek kék szemei halovány mosolyt véltek felfedezni a szakállas arcon —, bizonyára magácska elé indult. Ej, de megnőtt a kisasszonyka!
— Bizony, megy az idő — értett vele egyet Tavi mind a tizennégy évének — tekintélyes kornak tartotta — teljes tudatában. Ez alkalommal, mintha már felnőtt lenne, egyedül utazott, s ez csendes büszkeséggel töltötte el.
A házmester magára hagyta.
A kislány bement a dolgozószobába.
– Akár az istálló – állapította meg, kétségbeesett csodálkozásában kissé erős hasonlatra ragadtatva magát. – Ez az ól se látott seprűt! Mennyire magad vagy apám, kedves, dolgos apácska! És holnap itt az Újév!
Testét megborzongatta a szeretet és a sajnálkozás, csinos selyemkabátját levette, ruhája ujját kigombolta és feltűrte. Szempillantás sem telt bele, csattant, döngve záporozott a rengeteg vaskos könyv, Tavi elszántan dobálta őket az egyik sarokba, mindenhonnan összegyűjtögetve, ahol szerinte könyvnek helye nincs. Kinyitotta a kisablakot, kristálytiszta levegő áramlott a fűtetlen, nedves szobába, ahol vágni lehetett a füstöt.
A kislány abroszt kerített, gyorsan végzett a mosatlannal, végül a kályhába is begyújtott, amelyet jól megtömött a szemétkosárba szórt papírokkal, a konyha sarkából előkerült szeméttel, hulladékkal, majd kávét főzött. Az útra kapott elemózsiáját ízlésesen elrendezte az asztalon. Ekképp szorgoskodva elmosolyodott, még dalra is fakadt, amikor eszébe jutott, csodálkozik majd Draep, milyen boldog lesz, milyen jól esik majd neki.
Draep eközben a ház felé közeledvén, az ablakban világló fény láttán, gyanítani kezdte, az ő gyönyörűséges kislánya, Tavi megérkezett, várja őt, alighanem elkerülték egymást. Észrevétlen lopakodott be a szobába. Tavi érezte, arcára, a szemét befogva, nagy, erős és gyöngéd kezek nehezednek, megpenderült, hevesen átkarolta apját, szorongatta, szuttyongatta, mintha kicsi gyerek lenne.
— Apám, apácskám, mennyire hiányoztál! — kiáltotta Tavi, miközben a férfi simogatta, csókolgatta lányát, mohón gyönyörködve a találkozás örömétől kigyúlt, szép, izgatott arcocska látványában.
— Uram-istenem — szólalt meg, amikor leült és ismét magához húzta Tavit. — Már fél éve nem láttalak. Jól utaztál?
— Remekül. Először is, elengedtek egyedül, s az öreg Cecília zsémbelése nélkül élvezhettem az életet. És mennyi szívességet kellett elfogadnom útitársaimtól. Olyan kedvesek voltak. Miért? És figyelj papa, nem veszel észre semmit?
– Ugyan mit kéne? – kérdezte nevetve Draep. – Téged nézlek.
— És még?
– Mit még?
– Buta, figyelmetlen, barbár tudós! Nézz körül jobban! Most már látta.
Az asztal tiszta abrosszal csinosan leterítve, rajta az edények; a kávéfőző gőzölgött; a kenyér, gyümölcs, sajt és a gondosan felszeletelt pástétom csendélete merőben más képet nyújtott, mint ahogy ő szokott enni, fel-alá sétálgatva vagy éppen álldogálva, könyvvel a kezében. A padló tisztára mosva, a bútorok kényelmesebben elhelyezve. A kályhában lobogva égett a szedett-vedett tűzi anyag.
— Tudod, sietnem kellett, annyi idő alatt csaptam össze az egészet, míg egy tojás megsül, de holnap majd nekilátok, ragyogni fog itt minden.
Draep zavarba jött, gyengéden ránézett, megfogta az összepiszkolódott kezeket, egyiket a másikhoz paskolta.
— Most aztán téged porollak ki. Honnan szedtél tűzifát?
— Találtam a konyhában a sarokban.
— No, az még begyújtani se lehetett elég.
— Úgy ám, de papír az akadt bőséggel. Abban a kosárban.
Még nem jutott el Draep tudatáig a mondat értelme, figyelmesen és némi aggodalommal pillantott a kislányra.
— Melyik kosárban? Az asztal alattiban?
— Az hát! Szörnyű mennyi vacak volt benne, nem is ég valami jól! Draep már mindenre emlékezett, felfogta a történteket.
4.
A tudós haja egy csapásra őszült meg, szemére hirtelen sötétség borult. Maga sem tudta, mit csinál, odanyúlt a lámpához és lekattintotta. A kislány villanásnyit sem láthatott az arcára dermedt vonásokból, apja arckifejezésétől — ha észre veszi — soha életében nem tudott volna szabadulni. A sötétség előbb a férfi szemébe sújtott, most viszont a szívét hasogatta.
Néhány pillanatig mintha feltartóztathatatlanul repült volna a fal felé, még az ütést is érezte, amellyel teste a téglákhoz csapódott, a fájdalom nem akart szűnni.
— De apácska — szólalt meg csodálkozva a kislány, merész kézzel felkapcsolva a villanyt —, mióta szeretsz sötétben üldögélni? És mitől lett poros a hajad?
Draep csakis a vidám, üde hangnak köszönhette, hogy nem háborodott meg ezekben a percekben. A hang jótékonyan oldotta rosszullétét. Ránézett Tavira. Összekulcsolt kezét az arcához szorította, szorongva kutatta gyermeke tekintetét: a szeretet megoltalmazta Tavi lelkének derűjét.
— Jól vagy, papa? — kérdezte a kislány. — Úgy igyekeztem, mire hazaérsz, pihenhess. Miért sírsz hát? Ne sírj, nem bírom látni.
Draep még zihált, megtörve és összegörnyedve a fülében hallható tompa zúgás fájdalmától, a megrendülés napnál világosabban érttette meg vele, a gyerek röpke örömet akart szerezni neki, szerette volna, ha tisztaság és meleg veszi őt körül. Erőre kapott, megszólalt.
— Jól van — mondta, s kezét elvette arcáról. Nincs több könny. Nevetséges, hogy vannak érzelmek, amelyekért érdemes akár egy életen át sírni. Csak most értettem meg. Majd munka közben, még öt évre van szükségem, a szívedre és gondos két kezedre gondolok. Többet erről egy szót se.
— Papácska, hazaérkeztünk!
MOLNÁR MAGDA fordítása
Néhány szó Alekszandr Grinről:
Sz. 1880. Szlobodszkojban, megh. 1932-ben Sztarij Krimben. Rendkívül népszerű orosz prózaíró, a tudományos-fantasztikus irodalom egyik előfutára. Hősei hisznek a lehetetlenben, a képtelenségekben, Grin rendületlenül hisz a fantázia éltető erejében. Az irodalmi köztudat megoszlik értékelését illetően: egyes pályatársai elmélyült, nagy gondolkodónak tartják, mások mesterkéltnek és érzelgősnek. Világéletében szerette a kalandokat, de beteges fizikuma, zárkózottsága belső képzeletvilágát erősítették. Legjobb műveit a 20-as években írta, bár akkor élt a legnehezebben: fő művét, a Bíborvörös vitorlák-at az őt majdnem elpusztító tifuszból felgyógyulva írta meg (1923-ban). Makszim Gorkij mentette meg az írót az éhhaláltól, amiért élete végéig hálás volt neki. További jelentős regényei: A pusztaság szive (1923), Gyönyörűséges világ (1923), Hullámfutó (1928), Út a semmibe (1929). Egykori lakóházában a Romantika Múzeumát rendezték be, amelyben hőseinek álomvilága elevenedik meg a látogató előtt.
A Bíborvörös vitorlák-ból készült nagysikerű (ifjúsági) filmet (Moszfilm alkotás) itt lehet megtekinteni, angol feliratozással.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/9. sz., 139-142. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése