A daru
Reggel, amikor eljött az ideje, mint mindig, hogy kikötözze a hálót a part közelében a vízből kimeredő cölöpökhöz, a férfi kétszer is föltekintett az égre, mintha valaki szólította volna a magasból. Darucsapat húzott át az égen, hangtalanul és beleveszve, akár egy papírsárkány.
„Valamiféle felhők" — gondolta akkor.
És meg sem fordult a fejében, hogy darvak, pedig hosszan követte őket a tekintetével. Állt a csónakban s csak tekerte a cölöpre a kötelet.
— És minden ősszel így van: elrepülnek, elrepülnek, tele az ég darvakkal...
— Aludj — dörmögte a férfi, holott egyáltalán nem akarta, hogy az asszony elhallgasson. Bágyadt volt a fáradtságtól, a felesége hangja elringatta. Olyan volt ez a hang, mint az álom — álom, amit nem lát, hanem hall az ember. S a férfi hallotta is, amint a darvak szállnak az égen.
A csónak himbálózott. Erősen megvetette a lábát, úgy állt a csónakban, és tekerte a kötelet a cölöpre. A csónak farában ült az öreg Abo, és két kézzel óvta a széltől cigarettáját, amely szinte már ajkát perzselte. Abo már nem tudta odaerősíteni a hálót. Miért járt ki hát a tengerre? Ki kérte erre? Abo makacs, lerázhatatlan. Nem lehet lebeszélni. Hogy mondhatnád meg az öregnek, hiszen az apád lehetne.
A csónak hirtelen megingott, s vele együtt az ég is megbillent, még a színe is elváltozott - vörösre. S már a felhők sem felhők voltak, hanem mintha tarka tehéncsorda vonult volna lustán az égen.
„Furcsa, mit keres a gulya az égen?" - ámult el a férfi.
A gulya pedig a valóságban is ott ballagott a dűlőúton. Alkonyodott. A tehenek oldala mintha piros juharfalevelektől lenne foltos. Feszes, fehér tőgyüket úgy cipelik, mint megannyi dobot, s olyan esetlenül, imbolyogva mennek, akár részeg dobosok lakodalom után.
Ekkor kinyílt a kiskapu, és egy nő lépett ki az útra. Ráismert a feleségére. Nem is, ez a lány akkor még nem volt a felesége. Csak távolról ismerte. A lány hátraszegte fejét, tenyerét ellenzőül a szeméhez emelte, és fürkészni kezdte az eget.
— Darvak! — kiáltott fel, és hangosan fölnevetett.
A csorda, a gebéjén lovagoló pásztor, a füst a tetők fölött — egyszerre minden megállt és megmerevedett. Csak ez a nevetés mozgott, élt, lélegzett, lassan, lassan szállt fölfelé, és minél magasabbra emelkedett, annál határozottabb formát öltött. Az esti ég szürkeségében előbb homályosan, majd egyre tisztábban és pontosabban egy hatalmas, a messzeség felé szabadon szárnyaló daru alakját vette fel.
Azután a férfi hirtelen úgy érezte, hogy ő, ő maga nem is volt ott. De hát akkor hogyan láthatta mindezt? Hol volt?
— Hol? — kérdezte fennhangon, és ebben a pillanatban felébredt, ráeszmélt, hogy észrevétlenül elszundított.
— Hol, hol... — mondta a felesége. — Hát itt, a kertünk mögött, a sás közt. — Az asszony nyilván éppen mesélt valamiről.
Mindig így volt. Elalvás előtt mindig mesélt neki valamiről, halk, egyenletes hangon. Mintha csak magával beszélgetne, elismételné, felidézné, ami aznap történt.
Ő pedig feküdt és hallgatta, és mindez olyan volt, mint az álom — álom, amit nem lát, hanem hall az ember.
— Ott áll, a fejét a szárnya alá dugva, és alszik... — mesélte az asszony.
— Ühüm. — Lusta volt szaporítani a szót, hogy, mondjuk, igazad van, a darvak tényleg így alszanak, de valamit mégis kellett mondani, nehogy abbamaradjon az elbeszélés.
— Igen — folytatta a nő —, így is alszanak, állva... — és elhallgatott.
A férfi már majdnem azt hitte, hogy a nő elaludt, ám egyszer csak felhangzott a nevetése. Meglepődött, de nem szólt semmit, csak megbökte a vállával: mit nevetsz?
— Akárcsak én — felelte az kacagva —, szakasztott úgy, mint én. A férfi elmosolyodott: „Na, helyben vagyunk, te csodabogár!..."
Ez rá vallott. Egész nap sürög-forog a ház körül — hol a veteményeskertben, kendővel födve arcát a nap elől, hol bent a házban a tűzhely mellett —, kis híja, hogy a hőségtől le nem pattogzik arcáról a bőr, egy percnyi megállása sincs, és mégis mindig talál valami tücsköt-bogarat: hol egy kis kagylót, hol egy ismeretlen, nevenincs gazt, ami ugyan védekezésből kinzavirágnak álcázza magát, hol egy madártollat, amit a szél sodort a balkonra. Óvatosan a kezébe veszi, tekintetét ellágyulva egy pontra függeszti, és mosolyog. Mosolyog valamin, alighanem a saját gondolatain, amelyek éppoly könnyűek, mint az a szélhordta tollacska.
Ő, Ucsa pedig reggeltől késő estig a tengeren van.
— A tenger, az igen — mondja Abo —, minden egyéb csak mihaszna fecsegés — és tompán, erőlködve köhög.
Az öregember tengeri sótól kicserzett kezei folyton mozognak, akár a rák ollója. Abo nagy, szeplős keze, fakó, fénytelen, merev szeme, amelyet mintha pókháló szőtt volna be, állandóan arra emlékeztette Ucsát, hogy előbb vagy utóbb maga is olyan lesz, mint ez a csónak farában vagy az árbocnál görnyedező öreg, akiről mindent lemart a szél meg a só.
— Senkim sincs az egész világon — mondogatta Abo. És ha Ucsa éppen ilyenkor húzta ki a hálót, előre tudta, hogy üresen fogja kihúzni. „Ördögadta varázslója!" — gondolta magában, de nem akarta megbántani az öreget. — És nincs is szükségem senkire! — mondta tovább a magáét Abo.
Cira pedig ott ült a balkonon, és mosolygott. Így mosolygott azon a napon is, amikor Ucsa először megpillantotta a vásárban. Feje fölött ejtőernyőként ringott egy nyitott, piros ernyő. Ő maga fehér ruhában és fehér szandálban lépkedett. S abban a zajban, a kenetlen körhinta nyikorgása, az eladásra szánt marhák bőgése közepette mintha nem hallott, nem látott volna semmit. Nem vonták magukra figyelmét sem a pultokon kiterített szövetek, sem az érett, hasadt héjú görögdinnyék, sem a nagy tömegtől körülvett zenészek, sem a járás eredményeit hirdető tábla, amelyet egy városi művész festett, s amelyen a tea- és citromültetvényeken mozdulatlanná merevedett alakok nyakára ragasztották az élmunkások ovális fényképét. A tablót ez Amberki fényképész vásznához tette hasonlatossá: az ember keresztüldugja a fejét egy kerek nyíláson, és máris megkapja a képet — nyeregben ülő lovas, teljes grúz öltözékben, annak rendje és módja szerint!
— Ki ez? — kérdezte Ucsa a barátjától.
S ugyanebben a pillanatban egy alacsony, kövér turista, vászon rövidnadrágban és bambuszpálcával a kezében, fölkiáltott:
— Nézzétek csak azt a lányt! De igazán, nézzétek csak meg!
— Valami holdkóros! — felelte a barátja.
— Honnan tudod?
— Hát van szemem, látok vele!
— Azt hittem, talán ismered...
— Először látom életemben.
És hirtelen olyan öröm öntötte el Ucsát, amiért a barátja nem ismerte a lányt, hogy azonmód meghívta az egész turistacsoportot — mindegyikük egyforma szvan fejfedőt viselt — egy borpincébe, ahová hosszas rábeszélés után vele is tartottak.
A kocsmárosnak akkora pocakja volt, hogy azt hihette az ember, nem is a lábán áll, hanem mint egy nagy hasas korsó, egyszerűen ott van a pulton.
A nagy csapat vendég láttán önelégülten vigyorgott a bajsza alatt, és hetykén kurjantotta:
— Csak tessék! Csak tessék!
Pedig kiderült, hogy egyebe sincsen savanyú colikaurin kívül.
A bort uborkásüvegbe töltötte. Amikor megtelt, úgy tartotta keze közt az üveget, mintha arra várna, nem dobálnak-e bele aprópénzt. Sokat ittak. Mindenki berúgott. Ucsának is egykettőre fejébe szállt az ital. Átölelte a szomszédját, az alacsony, kövér bácsit, és rázendített. A turisták örömest bekapcsolódtak, bár nem ismerték a nótát, annyi szent. Rajta pedig olyan boldogság lett úrrá, hogy egyszerre csak patakzani kezdtek szeméből a könnyek. Érezte is, hogy sír, és ettől még hangosabban énekelt. S ekkor a félhomályos és hűvös pince lejáratában feltűnt a zenészek hagyományosan bő, ráncolt gatyaszára. Az énekszó hallatán bizonyára megállapították, hogy a kocsmában nagyban folyik a mulatozás, és igazi munka reményében odasiettek.
A duda hangja mint tarka kendők lobogása tört be a pincébe, s olyan vidámsággal töltötte meg a sötét, föld alatti helyiséget, hogy Ucsa úgy érezte: azon nyomban meghasad a szíve, ha nem megy föl oda, a napra, ahol az a piros ernyős lány járt-kelt alvajáró mosolyával.
A zenészek ott álltak az üres téren, és kidagadt arccal fújták dudájukat.
— „Ó, a földön — énekelte egyikük —, ó, a földön... Csak te ragyogsz, mint a nap..." Amberki fényképész közvetlenül a tér torkolatánál feszítette ki vásznát — az ágaskodó paripáját megzabolázó, fej nélküli lovast. Ucsa odaszaladt és átdugta fejét a nyíláson.
— Amberki! — kiáltott. — Amberki, testvér, meghalok, elpusztulok!
Majd a tenger felé űzte a lovat. De még a patadobogáson keresztül is hallotta a szívettépő és lángra gyújtó dalt:
„Ó, a földön, ó, a földön!..."
A parton elengedte a lovat; az állat felágaskodott — megijedt a hullámoktól. „Te halász vagy, minek neked ló?" — kérdezte szemrehányóan a tenger. Ő pedig válaszképpen hevesen széttárta karját és rázendített:
— „Ó, a földön, ó, a földön csak te ragyogsz, mint a nap..."
Aztán belevetette magát a tengerbe és úszni kezdett, sebesen szelte a hullámokat, mintha csak üldözne valakit, aki előtte ment be a vízbe. Úszott, úszott, de mégsem távolodott a parttól. A zenészek most meg a part szélén álltak egy homokbuckán, és bőszen játszottak.
— „Ó, a földön - kiáltotta végső erejével -, ó, a földön..."
Azután Cirával kettesben visszatértek Amberki fényképészhez. Amberki egy székre ültette Cirát, őt pedig melléje állította és kezét a szék támlájára tétette.
— Ne feledjék, ez esküvői kép!
A fénykép most ott lóg a falon a szülők képe mellett, akiket ugyanebben a pózban vettek le: az anya székeri ül, az apa mellette áll. Talán azt a képet is Amberki készítette?
— Hány éves vagy, Amberki?
— He?
— Azt kérdem, hány éves vagy?
— Ne kérdezd.
— Mi ütött beléd?
— Eh!
Ezután minden a megszabott mederben folyt. Csakhogy most sietett haza, örvendezett: Cira várja majd a kiskapunál, már messziről meglátja — eléje szalad. Ő pedig körülnéz, szégyelli magát a szomszédok előtt, még megszólják: ugyan miféle hóbortos felesége van — a kiskapunál várja, elébe szalad... Mégis elégedett, vagy inkább — egész egyszerűen boldog volt.
„Lám, ez lenne hát a boldogság. Milyen kevés kell az embernek. — De itt máris saját szavába vágott: — Szerinted ez kevés, te fajankó?" Nem, nem volt ez kevés, de valami még hiányzott, ám hogy mi, azt maga sem tudta, az évek meg csak szálltak. Egy... kettő... három... négy... Gyorsan múlt az idő. Talán mert állandóan a másnapot várták, mintha másnap kellene megtörténnie annak, amire egész szívükkel szomjaztak. Holnap, holnap, holnap... A ma nem számított, csak múljon minél gyorsabban, csak jöjjön már az este — és így ment ez mindennap. Mintha mindaz, ami ma történt, semmi sem lett volna ahhoz képest, ami másnap várt rájuk. Holnap... De közben észrevette, mennyire megváltozott Cira. Ki sem lehet mozdítani hazulról, nincs, ami megörvendeztetné, meglepné.
— Miért is élünk? — kérdezte egyszer izgalomtól elfúló hangon.
Érezhető volt, hogy sokáig emésztette magát, mielőtt föltette volna ezt a kérdést. Sötétben feküdtek. Odakint esett az eső, és hallani lehetett a tenger morajlását.
— Hogyhogy miért? — kérdezett vissza ő, de Cira nem válaszolt.
— Hát hogy mi miért vagyunk? — A remegő hangban könnyek bujkáltak. A férfi felkönyökölt, és a feleségére nézett:
— Meghibbantál?
Az asszony a fejére húzta a takarót, elbújt.
Egyszer, vagy két éve, amikor a szokott időben megjött a tengerről, már a parton várták a hírrel — még azt se hagyták, hogy hazaérjen!
— A feleségedet a repülőtéren látták, talán rokona valamelyik pilóta?
— A repülőtéren? — csodálkozott. — Mit kereshetett a repülőtéren?
A településtől három kilométerre levő repülőtéren egy helikopterből és két régi, rozsdás „kávédarálóból" állt az egész flotta, az amatőr ejtőernyősök helyi klubjának tulajdona. Ezeket a kiselejtezett repülőgépeket ők maguk javították meg. A kis gépek néha segítettek a kolhoznak. Két pilóta lakott ott a repülőtéren, fabarakkokban. Egyikük idősebb, a másik fiatal legény.
Cira csakugyan nem volt otthon. A férfi bármit el tudott volna képzelni, csak ezt nem. Mint egy őrült ugrott ki az utcára, és rohant a repülőtér felé. Félúton utolérte az autóbusz.
— Cira után sietsz? — kérdezte a sofőr, aki szomszédjuk volt.
— Mit beszélsz? — Úgy tett, mintha semmiről sem tudna.
— Ucsa — a sofőr elfordította tekintetét.
— Nos?
— Már tegnap meg tegnapelőtt is odavittem.
— Na és?
— Semmi... Rágyújtasz? - Odanyújtotta a csomagot.
— Tegnap is... Tegnapelőtt is...
— Na és, mi van abban? — mondta ezúttal a sofőr.
— De hát ide figyelj!...
— Rá se ránts, öregem!
— Hogyhogy?
— Semmi, semmi...
Közvetlenül a repülőtér mellett kis házikó áll, a pap házikója. Éppen a kapujánál van az autóbusz végállomása. Az út mentén nagy fügefa. Levelei fehérek a portól. A tövében hosszú kőlap. Bizonyára sírkő. Nem tudni, ki cipelhette oda. Ezen a kövön, az árnyékban üldögélve szokták várni az ejtőernyősök az autóbuszt.
Az autóbusz megállt.
— Nohát, nézd meg magad — bocsátotta útjára a sofőr.
— Jó.
— Nem tréfadolog!
Ucsa gyors léptekkel indult el, de hirtelen megállt és hátrafordult: a sofőr kiszállt a fülkéjéből, és leült a fa alá a kőlapra. Ucsa visszament, jöttére fölkelt a sofőr.
— Mi az?
— Menj el — felelte Ucsa —, mire vársz?
— És ki visz vissza benneteket?
— Eredj! — mondta keményen, mert érezte, hogy a sofőr a botrányra kíváncsi.
— Kérlek, csak azt hittem...
— Mondom, hogy eredj!
Ucsa még sokáig állt ott a fa alatt, amíg csak az autóbusz el nem tűnt szeme elől. „Milyen baj szakadt a nyakamba! Mi keresnivalója van a repülőtéren?" Azután meglátta a papot. Egy szál szatén rövidnadrágban ült a tornácon és újságot olvasott. A lábán gumipapucs. A közeledő léptek hallatára levette szemüvegét, amely zsinórral volt a füléhez erősítve.
— Jó napot! — köszöntötte Ucsa.
— Neked is, fiam! — A pap összehunyorította a szemét, és a fejét ingatta. — Valahogy nem ismerlek föl.
Gondosan összehajtotta az újságot, lerakta maga mellé, a szemüveget pedig az újságra.
Ekkor pillantotta meg Ucsa Cirát. A mező közepén állt, kendője csücskét összefogta az álla alatt, hogy le ne sodorja a szél, és a repülőgépek irányába nézett. Ucsa is arrafelé tekintett. A kis gép körül emberek nyüzsögtek.
„Ugyan mit néz ott?"
Megkönnyebbült: mihelyt meglátta, máris tudta, hogy semmi olyasmi nem történt, nem történhetett. Tulajdonképpen nem is várhatott mást Cirától. Még el is szégyellte magát: mit gondol majd, ha itt látja?
Mindez rendben is volna, de mit mondjon a többieknek, hogy magyarázza meg, mit csinál a felesége mindennap a repülőtéren?
„De hát számadással tartozom mindenkinek? Jó, tegyük fel, hogy azt mondom, egyszerűen csak itt áll, és nézi a repülőket. Elhiszik? Nem hiszik el. Hiszen nem ismerik Cirát."
Most azon igyekezett, hogy Cira észre ne vegye őt, s ezért jobbnak látta, ha beszédbe elegyedik a pappal.
— Gyere föl, itt hűvösebb lesz. — A pap kissé odébb húzódott. — Ülj le.
Ucsa felment a tornácra és leült.
— Se álmom, se nyugovásom — kezdte a pap. — Mióta ide rakták ezt a repülőteret, azt se tudom, hová legyek. Tán odamenjek és megkérjem őket, hadd ugorjak én is egyet az ernyőjükkel? Nem nyitom ki - és vége! - Vékonyka hangon kuncogott, láthatólag tetszett neki saját tréfája. - Aztán az újságban majd megírják: ejtőernyővel ugrott a pap. - Sietve keresztet vetett. — Uram, szenteltessék meg a te neved, a nép teljesen meghibbant, mit keresnek az égben, mit vesztettek el?
„Mit csináljak? — gondolja Ucsa. — Elvigyem valahová? Mert hogy bezárva ül, semmit se lát. Pedig hát nem olyan, mint a többiek, mit lehet tenni. Nosza, magyarázd meg az embereknek, hogy ő nem olyan. De hát hogyan? Mindenki így él, én se tudok másfajta életet elképzelni. Itthagyni mindent — aztán ki ad majd ennünk? Nekivágunk a világnak az asszonnyal, kéz a kézben, az emberek meg megszakadnak a nevetéstől, kővel dobálnak. Így meg — nesze neked: ott áll ebben a hőségben a mező közepén. Csak tudnám, mire gondol most!"
— Minden elmúlik, minden — hallatszik a pap hangja —, elmúlik és nem tér vissza... — Hallgatott egy sort. — De jó lenne egy kis hideg víz... Valóságos áldás! — szólalt meg azután újra.
— Miért, talán messze van a forrás? — kérdezte Ucsa.
— Csak ott, a fügefánál.
— Hozok én.
— Sose fáradj...
— De miben hozzak?
— Az ajtónál van a teáskanna...
A szobában félhomály volt, az ablakok befüggönyözve, s valami átható, meghatározhatatlan szag terjengett, amilyent gyakran érezni egyedül élő öregek lakásában, a magány szaga. Az öreg komódon a Szűzanya képe, a falnak támasztva. A szentkép előtt kis agyagtálkában gyertya olvadozott. Az ikon mellett igen régi kalendárium, Sota, Akaki és Ilja (a grúz költészet klasszikusai - a szerk.) képével.
Ucsa fogta a zöld, horpadt falú teáskannát, és visszatért a tornácra.
— Megtaláltad? — kérdezte a pap.
— Itt van. — Ucsa fölmutatta a kannát.
— Csodálatos. — A pap helyére igazította szemüvegét, csak akkor nézett a kannára. — Minden, amim volt, valahogy elkeveredett, fiam. Nem mintha ellopták volna, maguktól tűntek el. Menekülnek tőlem a tárgyak, rám untak.
Ucsa megjött a vízzel. Az öreg kivette kezéből a teáskannát, levette a födelét, vizet töltött bele, és inni kezdett, mint egy madár, apró kortyokkal, gyakran megpihenve. Azután két karjával átfogta és melléhez szorította a kannát.
— Isten fizesse meg. — Behunyta a szemét. — Köszönöm. Sokáig ült így behunyt szemmel.
A repülőgép felszállt, néhány kört tett a levegőben, és ismét leereszkedett. Amikor már a földön siklott, nyomába eredtek az emberek. A gép Cirához egészen közel állt meg. Ucsa még azt is látta, hogyan ugrott hátrább az asszony. Aztán a motor zúgásán keresztül elhallatszott hozzá a nevetése. Hallatszott, vagy csupán Ucsa várta: az asszonynak ebben a pillanatban okvetlenül fel kellett nevetnie.
Mindenki a repülőgéphez rohant. A pilóta üggyel-bajjal kimászott a fülkéjéből. Az emberek egyszerre lármáztak, de hogy miről, azt nem lehetett kivenni. Mindenki hadonászott. Azután a pilóta megint beszállt a fülkébe, és kisvártatva elhallgatott a motor. S egyszerre olyan csönd támadt, hogy az emberek szinte megmerevedtek a helyükön. Olyan volt az egész, mint egy kép. Aztán ismét zajongani kezdtek, kiráncigálták a pilótát a fülkéből és a levegőbe dobálták.
Hirtelen mindenki Cira felé fordult.
— Cira! — kiáltott rá valaki.
Cira lassan megindult — nem a tömeg felé, ellenkezőleg —, látszott, hogyan igyekszik minél távolabb kerülni.
De nem is erre, a pap háza felé tartott, hanem egyenesen előre, a repülőtér széle mentén.
— Cira! Cira! — Most már egyszerre több hang szólította. — Gyere ide!
Cira meggyorsította lépteit, és minduntalan hátranézett. Amazok a nyomába eredtek.
— Cira! Cira!
Mindez olyan volt, mint amikor egy csapat vásott kölyök fut a mellékutcában a falu bolondja után. Pedig az embereknek nyilván nem volt semmilyen rossz szándékuk: észrevették, hogy Cira nézi őket, és erre hívni kezdték.
Cira már futott, és önkéntelenül a többiek is nekiiramodtak.
— Állj meg, Cira! Cira!
Leghátul a pilóta kocogott, hátán az ejtőernyővel, s az ejtőernyőzsákkal olyan volt, akár egy két lábon járó teknősbéka.
Ucsa azt sem tudta, vajon mindez a valóságban történik-e, vagy csak álmodja. Fölugrott és futni kezdett, hogy elébe vágjon az embereknek. Cira hátranézett, és még gyorsabban szaladt. Üldözői lihegve értek oda Ucsához. Ucsa széttárta karját.
— Mit akartok, mi?
Mindannyian megtorpantak, nagyokat fújtatva. Egymásra néztek: valamiért kerülték Ucsa tekintetét.
— Azt kérdem, mit akartok tőle?
Ucsa felfedezett néhány ismerős arcot. Ezek meg éppenséggel kerülték a tekintetét. Végül a pilóta is odaért.
— Miről van szó? — kérdezte, és csodálkozva nézett Ucsára. Ucsa két kézzel megragadta a mellényénél, és erőteljesen megrázta:
— Mit molesztálod azt a nőt? Mi?
A pilóta megrántotta a vállát és ráütött Ucsa kezére:
— Eressz el!
Egy fiatal fiú jött oda.
— Tisztelt elvtárs — fordult Ucsához rendkívül udvariasan —, hiszen ejtőernyős klubban vagyunk, nem?
— Na és? — Ucsa elengedte a pilótát, és a fiú felé fordult.
Érezte, hogy rettentő ostobaságot csinál, de nem tudta, hogyan viselkedhetne másképpen. A pilóta eközben megszabadult az ejtőernyőtől, lerakta a földre, odament Ucsához, megmarkolta a vállánál, és maga felé fordította.
— Te meg mit ugrálsz itt?
— Ugrálok? — Ucsa keserűen fölnevetett. — Szóval én ugrálok, mi? — és pofon vágta a pilótát.
Az megtántorodott, de nem esett el, talpon maradt. Ucsára rontott, és fejével váratlanul fölütötte az állat. Ucsa szeme előtt elsötétült a világ, a következő ütés az orrnyergét érte — eleredt a vére.
Amikor kinyitotta a szemét, már a földön feküdt, és az előbbi fiú törölgette róla a vért zsebkendőjével.
Azután odajött hozzá a pilóta, fölsegítette fektéből, és a kezét fogva a fülébe súgta:
— Bocsáss meg, kérlek szépen, nem tudtam.
Ucsa fél kezével a földre támaszkodva feltápászkodott. Elment. „Nem tudta... Nem tudta... Hát mit kellett volna tudnia? Mit kell itt tudni? Mit?" Körös-körül a mező tele volt kamillavirággal. Nem is lehetett egyebet látni, mint kamillavirágot. Sokáig ment, míg rábukkant Cirára. A földön feküdt, két karját összekulcsolva a feje alatt, és az eget bámulta. Ucsa leült melléje, letépett egy szál kamillavirágot, és a szárát rágcsálta. Cira odafordította fejét, és úgy nézett rá, mintha csak most venné észre. Félig fölemelkedett, kezét a férfi térdére tette, arcát kezéhez dörzsölte, majd ráemelte tekintetét, és elmosolyodott. A szeme megtelt könnyel:
— Miért is van ilyen buta feleséged?
A tengerparton, kicsivel túl a kikötőgáton sokszínű deszkákból összetákolt kalyiba állt. A kalyibában az asszony halat füstölt. A hal magától fordult egyik oldaláról a másikra. Apró szeme úgy fehérlett, akár két kis krétadarabka. Nagy volt a hőség. A petróleumfőző füstölt a serpenyő alatt.
— Feleségül kellett jönnöd hozzám — mondta Ucsa az asszonynak —, emlékszel, hiszen szerettük egymást.
Az asszony nevetett.
— Régóta ismerlek — mondta Ucsa, s hogy az asszony megőszült hajára nézett, könnyek fojtogatták.
Az asszony nevetett, és a kést tartó keze fejével félresimította homlokába hulló haját. Ucsát kiverte a hideg veríték. Kiabált, bizonygatta, hogy szereti, hogy mindez igaz, hogy nem hazudik.
— Hát mindent elfelejtettél? — kérdezte végül teljesen reményvesztetten.
— Pszt — felelte a nő —, hallgass!
— Olyan boldogok lehettünk volna!
— Pszt — mondta megint a nő —, pszt!
Most mindkét kezét a melléhez szorította, s állat a kés hegyére támasztotta. Ajkát szorosan összezárta, arca fintorba torzult, mintha fájna valamije s alig tudná elfojtani nyögését.
— Mondj valamit! — kiáltott rá Ucsa.
A nő ránézett, és nagyon nyugodtan azt kérdezte:
— Kicsoda vagy te és mit akarsz tőlem?
Majd éppily váratlanul elmosolyodott, tekintete elrévedt, és így szólt:
— Nézd csak, hogy megőszültem — és egyszerre zavarba jött.
Ucsa ezt már nem tudta elviselni, ez már túl sok volt. Sarkon fordult és kiszaladt a kalyibából. A gáton túl morajlott a tenger.
„Aztán mi is nyomtalanul eltűnünk, és semmi sem marad utánunk" — hallatszott Cira hangja, vagy talán a tenger szólt az ő hangján?
Motorzaj ébresztette fel Ucsát.
— Hány óra lehet? — nyitotta ki a szemét.
— Tizenkettő körül.
— Mindjárt vége az éjszakának...
— Igen... Aludj!
Egyre csak a motorra fülelt. Úgy tetszett, hogy az ő kapujuknál állt meg az autó. Berregése így éjféltájt szokatlanul tisztán hallatszott. Mintha egyenesen azért zakatolt volna, hogy fölébresz-sze őket.
— Ki lehet az? — kérdezte az asszony. - Ki tudja. Aludj!
Megcsikordult a kertajtó.
— Hozzánk jönnek! — mondta a nő.
— Kicsoda?
— Nem tudom. — Az asszony félkönyékre támaszkodott.
— Maradj — fogta meg a kezét Ucsa.
— Vendégek!
— Majd én fölkelek.
Fölhúzta a nadrágját, lábával kitapogatta papucsát, felkattintotta a villanykapcsolót, és kinyitotta az ajtót.
Az asszony hallotta, amint megszólít valakit a sötétben, s hogy felelnek neki.
Egy ideig mozdulatlanul feküdt, azután fölkelt, pongyolát kapott a hálóingére, és odament az ajtóhoz.
„Ugyan ki vetődhetett ide éjnek idején?"
Úgy bámult a csukott ajtóra, mintha az egyszerre csak átlátszóvá válhatna. Aztán kiment a balkonra, odalépett a férjéhez, és a vállára tette kezét.
— Ki az? — kérdezte suttogva.
— Eridj be — fordult feléje a férfi.
– De hát mondd meg, ki az?
Megnyikordult a kútágas.
– Menj vissza a szobába, esik — mondta megint Ucsa.
Cira most egészen tisztán látta, hogy valaki meggörnyedve áll a kútnál, bizonyára a vödröt emeli. Csakugyan, a saját vödrébe önti át a vizet.
— Felzavartam magukat — fordult az illető a háziakhoz.
— Ugyan már, szó sincs zavarásról — felelte Ucsa, s alig észrevehető mozdulattal az ajtó felé tuszkolta feleségét.
A vödrös férfi egészen közel jött.
— Köszönöm! — Csak ekkor vette észre az asszonyt. — Bocsásson meg a zavarásért, gazdasszonyka, víz kellett a kocsiba.
— Kerüljön beljebb — lépett előre az asszony —, jöjjön be, kérem!
— Hova gondol, már így is eleget alkalmatlankodtunk.
— Jöjjenek csak, pihenjék ki az út fáradalmait.
— Persze, persze, jöjjenek be — kapott észbe Ucsa.
— Nem, köszönjük.
A férfi hirtelen megfordult, és a kertkapuhoz futott. A balkonon állók csodálkozva néztek össze: ezt meg mi lelte? A férfi, szinte futva, rögtön vissza is jött. Amint a balkon elé ért, valamit földobott, olyan váratlanul, mintha csak reflektorfény hasított volna a sötétségbe: Cira önkéntelenül kapott két kezével a földobott tárgy után, és felkiáltott:
— Ó!
— Ez a maguké! — kiáltotta a férfi. — Mi ejtettük!
Ucsa kiment a kertkapuig:
— Nagyon köszönjük!
Az asszony kétkarjával a melléhez szorította az ázott darut. Az autó már régen elment, de ők még mindig ott álltak a balkonon.
A szobában Cira óvatosan az asztalra fektette az élettelen darut, odaállt a ruhásszekrénybe szerelt tükör elé, és végigsimított a haján. Ucsa látta ezt, s a szíve fájdalmasan összeszorult. Olyan szánakozás fojtogatta, hogy csaknem sírva fakadt. Valami homályos érzés volt ez, mely egészen váratlanul tört fel benne.
Tudta, hogy a felesége látja a tükörben, ezért erőt vett magán, még el is mosolyodott, és hangosan így szólt:
— Öltözz fel!
— Tessék? — fordult hátra az asszony.
— Öltözz fel! — Izgalmában alig tudott nyelni. — Azt a fehér ruhát vedd fel.
— Melyiket?
— Hát azt...
Lehetetlen volt nem értenie, hogy melyik ruháról beszél Ucsa. Az esküvőjük napján vette neki.
— Ucsa?
— Mondom, hogy vedd fel.
Maga is kezdett átöltözni.
— Ucsa? — Az asszony egészen közel ment hozzá. — Ucsa?
A férfi kinyitotta a szekrényt, és előrángatta Cira összes ruháját:
— Ez nem az, ez sem... Hát hol van?
— Nem is tudom. Hiszen olyan régen nem volt rajtam.
De már őrá is átragadt Ucsa hangulata. Nekilátott a keresésnek, és kedvét lelte benne, mint különben minden nő.
— Megvan — mondta —, megtaláltam. — Maga elé tartotta. — Milyen gyűrött!
— Nem baj — mondta Ucsa —, öltözz és menjünk.
— De hová? Te meghibbantál!
— Mindegy. Öltözz csak gyorsan.
— Legalább azt mondd meg, hová megyünk!
— Öltözz fel, és meglátod!
Maga sem tudta, hová mennek, hová mehetnek egyáltalán éjnek idején.
— Jó — egyezett bele a nő, és csöndesen elnevette magát —, fordulj el — mintha a fehér ruha azt a régi, első szégyenlősséget idézte volna fel benne.
A férfi az ablakhoz ment és rágyújtott. Az ablakon át az eukaliptuszok árnyékára látott.
Az eukaliptuszokon túl titokzatosan csendes volt a tenger, mintha lesben állna. Ucsának úgy tűnt, hogy sietnie kell valahová, különben elkésik! S ha nem jut eszébe most mindjárt, hogy hová és miért, akkor végérvényesen elkéshet. A szíve vadul kalapált — már-már kiugrott a helyéről —, egyszerre egész lényével átérezte az idő folyását. Sem az órák, sem az évszakok nem adhatják meg ezt az élményt, mert mindezek megszokott dolgok.
Amit megszoktunk, az nem mozog, egy helyben áll, megkövül, s vele együtt az ember is megáll. De eljön egy pillanat, amikor az idő magán a szíven áramlik keresztül, s szinte ellentmondást nem tűrően hív maga után.
De tarthat-e lépést valaki a nappal, az órával, a perccel, a pillanattal, követheti-e őket, anélkül, hogy lemaradna az örökkévalóság útján? Hiszen ez maga lenne a halhatatlanság...
— Ucsa! — szólította halkan az asszony.
A férfi megfordult, és hosszan bámult rá, nem tudta levenni róla a szemét.
Cira úgy állt ott, egyik kezével a mellén, a másikkal ruhája szegélyét tartva, csodálkozva és zavartan, mintha maga sem hinné, hogy valóban ő az.
Az eső már majdnem elállt, csak alig észrevehetően szemerkélt. Ucsa az asszony vállára terítette saját köpenyét, és elindultak az eukaliptusz-fasorban.
Az úton tócsák csillogtak. A hold szakadozott felhők kíséretében követte az eukaliptuszok sorát. Hallani lehetett, amint a tenger nyugtalankodik álmában.
Cira hirtelen kisiklott a férfi kezéből, és szaladni kezdett... Aztán megállt, lehúzta, és kezébe fogta cipőjét, s tovább futott.
— Várj! — kiáltott utána a férfi.
De a nő vissza sem nézett és nem állt meg.
Egy daru szállt. Nedvességgel átitatott, berzenkedő felhők álltak útjába. Odalenn ködbe burkolózott a tenger, idegenül és közönyösen. A daru csak szállt, s nem látott semmit. Nem is láthatott, hiszen körös-körül csak a felhők voltak. Tudta, hogy repülnie kell, ha élni akar, repülnie kell fáradhatatlanul, megállás nélkül, vég nélkül. Senki sem segíthet neki, a repülés az egyetlen menekvés. Csak szállt a széllel együtt, mert a szél maga volt az idő sodra, sűrű, csillámló folyam, amelynek hullámain néha megpihentette szárnyait, kiterjesztett szárnnyal ráfeküdt erre a ringó felszínre, hogy kifújja magát, a szél pedig vitte őt a beláthatatlan tenger fölött a messzeségbe, majd hirtelen megint visszafelé sodorta ugyanazon a néma, sötét és veszélyes úton — s így megy ez vég nélkül. Talán a szél ismeri a fáradtságot? Neki sem szabad hát fáradtságot ismernie, ha egyáltalán élni akar.
VAJDA ANDRÁS fordítása
Néhány szó Tamaz Csiladzéról:
Sz. Szignahi, 1931. Grúz költő, író. 1954-ben fejezte be tanulmányait a tbiliszi egyetemen. 1958 —1964-ben a Ciszkari c. folyóirat szerkesztőségében dolgozott. Első versei 1952-ben jelentek meg. A hatvanas évektől az epika felé fordul. Színdarabokat is ír. Írásainak hőse az az ifjú nemzedék, amely az 50 — 60-as években keresi helyét a világban. 1973-tól a Szabcsota helovnebi ('Szovjet Művészet') c. folyóirat főszerkesztője. = -Főbb műve még: Mzis szaati ('Napórák', versek, 1962); Pirveli dghe ('Az első nap', elb.-ek, 1964); Aha, miicura zamtari ('Íme, hát vége a télnek', reg. 1965.).
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/10. sz., 51-60. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése