Vityim folyó partján
Vityim folyó partján
kettős arany-halvány
holdként lengedeztünk, két barát.
Vándoroltunk ketten
tajgán át meg berken.
Ösvényünk egy kis házhoz talált.
Az a ház úgy fénylett,
mintha az egészet
fény-fából ácsolták volna meg.
Bőrén gyanta csordul.
Se ember, se kandúr —
nem volt még gazdája semminek.
Az ajtótlan ajtón
beléptünk. Csavargó
szél bolyongott belül, neszezett.
Puszta padló, ácsolt.
A Tejút varázsolt
az ablakkeretbe üveget.
Forgács göndörében
ölelkezve szépen
két kancsó éppen ébredezett,
s gondozott-vigyázott
okos ács-szerszámok szemlélték a jövevényeket.
Nincs itt ikon, mécs sincs,
de magának mégis
törvényt szab a nem-csorgó födél.
Tücsök rí magában.
Oroszföld a házban
bár még gazda nincs, már benne él.
Egér kaparászgat,
melyet ideszántak,
vagy nád hajbókol a szél előtt.
Bánatot csitítva
egy jövendő inga
ringatja a csendben az időt.
Hallatszott, titokban
hogyan nő a gomba,
olyan csendbe borult a vidék,
és álomba hullva
mintha szálltunk volna, átszelve a ház világűrét.
Ledűltünk ruhástul
ketten, fejtül-lábtul,
úgy aludtuk át az éjszakát.
A házat, a tisztát,
még csak koszorúzták,
de már hordta iker-magzatát!
Ahogy megébredtünk,
immár négyen lettünk,
mert két ács is odaérkezett,
s testvérséget kötve,
a földet köszöntve fölhajtottunk egy kancsó tejet.
Vityim folyó partján,
berken át meg tajgán
kettős napként, tejtől részegen,
virágok közt mentünk,
elmaradt mögöttünk
a csattogó szekerce-zene.
Az életet kezdtük.
A tejet szerettük.
Mint egy göndör szőke hajú lány
reszketett a fényben
kis leánytestvérem:
egy forgács kitárt ingem nyakán.
Vityim folyó partján * Oleg Shubarov fotója |
Szibériai anyanyelvem
V. Artyemovnak
Édes szibériai szó!
Száll, mint a fogcsikorgató
hidegben szánk körül a pára,
mint ritka halunk, az ómul,
a beszédben váratlanul
fel-felcsobban a napvilágra.
Ismerem minden dallamát,
keserűgomba-illatát,
savanykás áfonya-ízét,
rebbenő virágpor-színét.
Olyan, mint a pultokról eltűnt
zelnicemeggy-liszt. Megkevertük,
s néztük: benne barna szemek —
ép kis magok sötétlenek.
A földhányáson estetájt
ott látom a legénnyel a leányt.
Mint tölgyladik, a lány olyan szilárd:
„Setétül mán. Ideje hát..."
Forrón lélegzik a legény.
„Hő, mit akarsz te?" — „Semmit én!"
„Hallod-e, az kéne talán?
Micsinyász?" — „Semmit, igazán!"
„A szoknyámat gyűröd-marod!"
„Tudod iszen, mit akarok!"
Szibériai lágy beszéd
rebbenti meg a lány szivét,
a meleg kartonblúz alatt
hajt sötétség-virágokat.
A hold-leánnyal suttogó
szóba kezd a Viljuj-folyó,
s mint jó szaga a gyantás fának,
csókok sűrű illata árad,
s bűnös-boldogan szól a lány:
„Mán verrad... Ád nekem anyám!"
Szibériai anyanyelvem,
te őriztél meg mindig engem
a sivár kaszárnyai szótól,
a sima-piros téglasortól,
hol nincsenek szép, faragott
ablakrámák, galambdúcok,
mint az én házikóm előtt,
mint az én életem fölött.
Én e földi sokadalomban
Szibériám követe voltam,
igaz, nem diplomataként,
s leszek, válaszul annyi vádra,
Szibériának poétája.
Ki nem hiszi, annak heába
magyarázom, semmiccse ért!
RAB ZSUZSA fordításai
Jevtusenkóról szóló tudnivalók egy korábbi bejegyzésnél ("A kenyér, kedveském, saját magát viszi")
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/8. sz., 73-75. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése