Két csoda férfit, nagyszerű embert vezetget az ösvény,
tartásuk telivér lovaké, akiket nem a gazda ostora nyúz,
bőkezűen osztott mindent nékik a sors, a gyakorta fösvény...
Itt jön Goethe, a hírneves költő, s Beethoven, a muzsikus.
Virágszirom sorok, szabályosan nyesett sövények
barokkos bájt pomádéznak a schönbrunni parkra,
s a fák: dór oszloprendek, mitologikus lények,
a torzonborz vadon fejét diszes párnára hajtja.
— No, persze, bőven potyog királyi kegyből a cím-rang
lakáj kezekbe, ahogy koldusait jutalmazza London.
De öntudatot egyiknek sem adhat bármi cafrang.
Lakájból polgár? Soha! Ezt én nyíltan kimondom.
Beethoven most nem a zongorába csapna. Ökle magasba nyomva:
a pátosz eleven szobra. Mi értelme az ilyen vad szavaknak?
A titkos tanácsost, Goethét az ásitás kinozza,
s így ellenvéleménye magában megmaradhat.
Felhőtlen égen átderengő titkok,
parfümöt köpnek húsos szájú rózsák.
A császárcsalád, mint látomás előttük terem, hipp-hopp.
Vonul, mint lassú gálya-flotta, arany homok folyón,
mit napfény ragyogtat. Libeg fodor, szalag.
Fenséges anyján csüng Rudolf, az ifjú herceg, komolykodón
figyel. Mögöttük csivogva csitrik, bohó fiú csapat.
Muszlin fátyolka lebben
szökőkutak szemérmén,
borostyánköpönyegben
lugas görnyedve hétrét.
Lelép az útról Goethe. Homlokra tolt kalappal fujtat a zord zenész,
oroszlánráncain sötétes árny suhan.
Szinte kiég a posztó díszes kabátja hátán. Miért e tüntetés?
Az ápolt sétányt léptével felezve dobog egy furcsa lény magányosan.
A kínos pillanat mindenkit megbűvöl. Elfogy a könnyű szó. Különös, különös...
Engedetlen áram száguld az erekben, a vér az vér, nem holmi ócska lötty.
A láb előre visz. Dobban a lendület. S a királyi gőg megolvad.
Utat a merészségnek! S a hajthatatlan előtt a büszkék meghajolnak.
Titoknok úr parókás fejét hajtja mélyre,
s levett föveggel mellét elfödi.
Talán, hogy ne látsszék hullámzó szenvedélye.
Ó, páros csillagok! Hisz lángész mind a kettő. S mindenik másként mutat erőt.
Sajog a lelkűk egyként, egyfajta fájdalomtól,
a halhatatlansággal eljegyzettek ők:
Faust nem hallgat el, és a Kilencedik szimfónia tombol.
PÉNTEK IMRE fordítása
Dedikált könyvek
Hű barátok szívéből fakadt
könyvecskék, most itt az éji csendben
— bár az órák éjfélt konganak —
mégis, mégis véletek a lelkem.
Cifra, vad szél ablakom alatt
táncoltat egy daliás fenyőfát,
ébren lát di fényes virradat,
éjfélt, hajnalt átbeszélgetünk, át.
Éjről, csemdről, szívről szól a szó:
vége-nincsen tiszta párbeszédünk,
szavaink közt nincs egy vádoló,
mind békések, mint e szűzi éjünk.
Ó, a halvány ceruzasorok...
nem holt szavak, hiszen bennem élnek!
Velük mindig beszélni tudok:
mind melege társaim kezének.
Kint most, ami zizzen, nem a hó,
emberbeszéd, a cimborák szava,
sürű éjben fel-felvillanó
villám se villám, arcuk csillaga.
Tá.rsaim, egy voltam veletek,
hirdetője ifjúi erőnek.
Milyen dzsungel rejt most titeket?
S milyen sűrű tengere a ködnek?!
Kit vádolnék? Ki a vétkese,
hogy halovány dedikációkkal
jöttök elém? Honnan? Harcból-e?
Belepve már vénemberi hóval.
Honnan jöttök? Háboruból-e?
Avagy kétes harcban elesetten?
Mindegy, mindegy, mondjátok csak el,
öcskösötök vagyok én e percben.
Költői sors: éji látomás.
Képek úsznak szemem előtt, hosszan:
ott egy ember mély sírgödröt ás,
amott harcok szörnyű tüze lobban.
Innen jöttök, hű barátaim...
titokzatos utak havas kékjén,
Áldassanak látomásaim,
s könyvetekkel átvirrasztott éjfél.
Tavasszal, ha hullámzik a fű,
olyan halkan, mintha fű susogna,
majd mesélnek itt e gyönyörű
könyvek, mintha beszédetek volna.
Ereszemen jégcsap csikorog,
jégbilincsben vergődik a lelkem,
jaj, ó jaj, de egyedül vagyok...
Beszélgetek... Csak a könyvetekkel.
SIMON LAJOS fordítása
Égbolt
Égbolt. És hajnalok. És szelek. És felhők.
Az azúrban: szárny. Patakokban: a nap.
A heves szív régi örömökben élő,
égető, nyugtalan és forrólázra kap.
És a szív ha elcsitul, ereje elfogy,
a végigjárt messzeségbe fáradtan,
megmarad mindez: a szél meg a hajnalok,
meg a felhők, meg a nap az azúrban.
Mint tükörbe, az áttetsző vízbe pillant
a lány. Fején tarka koszorú virít.
Akár homokban a nyom, gyorsan elillan
szépsége, melyben mohón gyönyörködik.
GYÖRE BALÁZS fordítása
A lehelet
A nemlét távoli, süket homályán
nem éreztem már kezed melegét sem.
Az óra ingája megállt a pályán,
az idő talán kimerült egészen.
Életerőm elvesztve, így feküdtem
hanyatt mint törékeny tavaszi jég.
Az élet feleútja állt mögöttem
s titokba tán a szívem leste még,
hogy felzúgjanak a tavaszi tölgyek...
Galambok gyászoltak, nem tudva róla,
hogy az erő testemben mégse tört meg,
s hogy az vár rám, mint tavaszi folyóra.
Süllyedtem lefelé, tehetetlen kő,
s a mélység bezárult fejem fölött.
Hűvös fény hullt a lepedőre, meddő,
árnyéktalan. Egy lámpa őrködött.
Egy szót se hallottam, szólt volna bárki:
sorsom alig látható fonalát
a Párka éppen el akarta vágni,
de kezét valaki lefogta már.
Éltem megint... testem lüktetve sajgott,
felmerültem s partra vetett a víz.
Ablakok... kékek... búgtak a galambok —
Megjöttél, súgtam, március te is.
S valaki sápadtan figyelt a falnál,
hangtalanul sírt, nem tudtam, miért.
S valaki rám hajolt, mosolya halvány,
s mondott is valamit, bár nem beszélt.
Akkor, érezhetőbben minden kínnál,
arcom súrolta könnyed lehelet,
s megértettem, nagyobb örömben immár,
míg élek, részem nem lehet.
KÉPES GÉZA fordítása
Utószó
Elindulok, mert vonz, csábít a távol.
Üdvösségemből költő-szavam marad.
S elővillantja sorsom a homályból
A holnap tiszta égboltja alatt.
BALLA GYULA fordítása
 |
| R. Masszantov rajza a költőről |
Néhány szó Pervomajszkijról:
Sz. 1908, Konsztantyinográd-mh. 1973, Kijev. Ukrán költő, próza- és drámaíró. Apja könyvkötészeti műhelyében dolgozik, majd gyári munkás, falusi könyvtáros, Komszomol-mozgalmár, újságíró. A háborúban haditudósító. 1924-től van jelen az irodalmi életben, 1929-től költőként is jegyzik. Számos magyar tárgyú írása van. A hatvanas évektől kezdve inkább prózát közöl. Jelentős Petőfi-fordító, többször megfordult Magyarországon.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/2. sz., 109-117. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése