DANYIIL GRANYIN
Versírás
Általában a szerelem is ilyen hatással van az emberre. Költészetet és költőket szül. A szerelem olyan érzelem, amelyről az ember képtelen megszokott szavakkal beszámolni. Itt még a legvá-lasztékosabb stílusú próza is elégtelennek bizonyul. Talán azért, mert nincs nehezebb dolog, mint éppen annak beszélni az érzelmünkről, akit szeretünk. Feltétlenül át kell csapnunk versbe. S hogy miért szükséges ez, nem tudom. De egy bizonyos határon túl, bizonyos fenséges érzelmekhez már költemény szükségeltetik. Még jobb lenne énekelni, de a hang és a muzikalitás már a kiválasztottak adománya, meg aztán a dalhoz is szükséges szöveg. A versírás valahol a szívek mélységében bújik meg titokzatosan, s onnan tör elő a szerelem évadján, mint ellenállhatatlan kényszer, talán megkönnyebbülésként, mint a szervezetnek nyújtott segítség a nagy megpróbáltatások idején. A vers váratlanul egyetlen kifejezési lehetőséggé válik. Néha úgy tetszik, ez az ősi és féltve őrzött szükségünk még abból az időből maradt ránk, amikor szoros kapcsolatban álltunk a természettel. Minden élőlény ismeri ezt, vonzódik a ritmushoz. A süketfajd dürrög. A darvak násztáncot járnak. A csalogány dalol. Szerelmi időszakában a tüskés pikó is násztán-cot lejt a nőstény körül, köröket ír le, tágra nyitott szájjal úszkál, s mindezt ritmusra teszi. A kabócák, tücskök szerelmi dalt dalolnak — majd tízezer féle rovar énekel „csábdalokat", a békák, varangyok is énekelnek! Nem ismerjük a nyelvüket. Talán ez valóban dal, azaz vers.
A költészet tehát a természet szükséglete. Nem a próza, nem a színház, hanem igenis a költészet. A költészet a szerelemből születik, s ez minden élőlény lelkierejének legmagasztosabb megnyilvánulása... Legalábbis így tűnik fel, amikor az emberi élet e titokzatos jelenségéről elmélkedünk, amely nem választható el a környezettől, ahol az ember csupán egy része az élővilágnak — s talán nem is feltétlenül a legjobb és legtökéletesebb része.
Talán ugyanazok az ősi erők, amelyek dalra fakasztják a madarakat, felidézik a szarvasbőgést, és táncra perdítik a halakat, az embernél, aki már megtanult beszélni, a versben nyilvánulnak meg. Mindenesetre ha ez így van, nem találhatunk benne semmi alantasat, ami lealázná a költészetet.
De mi közük van mindehhez a műkedvelők ügyetlen, botladozó, naiv és többnyire tehetségtelen versezeteinek? Persze önmagukban véve ez egyáltalán nem költészet. Nem maradnak fenn másoknak, nem is léteznek mások számára, csupán szerzőjük tud róluk, vagy talán még a címzett, de ez sem mindig. És nem is igényelnek elismerést. A kívülállók nevetségesnek, képtelennek tartják őket. Igen, ez nem költészet, pedig költők írták. Nem a grafománokról beszélek, a rímkovácsokról, fűzfapoétákról, akik iparszerű jártassággal gyártják - többnyire tehetségtelenül - rímes soraikat. A műkedvelők nem szomjazzák a versírást. Nem figyelik saját érzelmeiket, hogy nyomban versbe öntsék. Az érzelem meglepi és versírásra készteti őket. Olyan ez, mint a megkísértés. A költői állapot olyan lázas, emelkedett állapot, amely arra kényszeríti az embert, hogy versben beszéljen, a próza káoszából zenét teremtsen, s ilyen lelkiállapotban mindenki poéta lesz, valódi költő. A tehetség mértékének ehhez semmi köze: nem fontos, hogy eme átváltozás közepette miképpen sikerül a vers. Fontos a lélek legmélyéről fakadó, tiszta és önzetlen kívánság, hogy valami egészen más nyelven szólaljon meg. Szavakkal énekeljen, eldalolja dalát. És ismét csak a legjobb értelemben: az énekes saját magának dalol. Ez a vers megszületésének rendje.
Talán el sem szánja magát a szerzője, hogy felolvassa annak a nőnek, férfinak. Írás közben csupán kiönti a szívét. Különösen akkor döbbentem rá erre, amikor a leningrádi blokádban harcolók verseit olvastam. Ez különleges időszaknak számított, amikor felszárnyalt az emberi lélek, történelmünk határesete, lelkesedésének volt ez az ideje, és Leningrád védői verseket írtak. Mindenféle ember akadt köztük — gyerekek, anyák, öregek, olyanok, akiknek életükben akkor került először toll a kezébe. Nem sokat törődtek a rímmel, nem keresgélték a versmértéket, ezekből a versekből a lélek árad elő, s nem mérhetőek irodalmi normákkal. Nem azért írták, hogy valaki elolvassa őket, soha senkinek nem is olvasták fel ezeket, egyetlen szerkesztőségnek sem nyújtották be, csak saját maguknak írták. Azok a blokád-versek például, amelyek a kezembe kerültek, harminc évig lappangtak valahol, véletlenül maradtak fenn, s csupán egy töredékét alkotják ama jeges, éhínséges korszakban keletkezett verseknek.
A költészet szempontjából a madarak, rovarok, nászdalukat énekelve, nem feltétlenül azért dalolnak, hogy a nőstényt magukhoz csalogassák vagy elrettentsék a vetélytársakat, vagy esetleg a biológusok között vitát támasztó más elképzelések miatt, hanem saját maguknak is dalolhatnak, minden gyakorlati haszon nélkül, a létezésért folytatott harc bárminemű előnye nélkül.
„Csőrével a száraz fatörzsön kopogtatva a harkály eldobolja szerenádját imádottjának... Mindegyik harkály más-más ütemben kopogtat, s a fa beleremeg gyorsfrekvenciájú csapásaikba. A csapások közötti szünetet, a dobszóló hosszát és e «zene» egyéb «hangszerelését» variálva, a harkályok sok mindent közölni tudnak partnerükkel és vetélytársaikkal" — írja I. Akimuskin.
Ez mind csodálatos és elfogadható, csupán egyetlen egy dolog az elgondolkoztató: és ha a harkályok semmit sem mondanak a dobolásukkal, semmiféle információt nem közölnek, hanem csak úgy a maguk kedvére kopogtatnak, csakis azért, mert ez szép, s csak úgy dobolnak, mint ahogyan dalt dalolnak? Ki tudja, talán a költészet is sugallhat egyet-mást a biológiának...
Az emberek többségénél a versfaragás nyomtalanul elmúlik, az ifjúsággal együtt, sőt hamarább is, eltűnik, mint a gyerekbetegség, minden szövődmény nélkül, olyannyira, hogy legtöbbjüket később már egyáltalán nem érdeklik a versek. Elmúlik ez, akár a gyerekkor - az a korszak, amikor legjobban megragadnak bennünk a versek, s jobban kedveljük, mint a prózát. Aztán mások versét már nem keressük, nem másoljuk le. Nem tanítják könyv nélkül — és mi sem olvassuk. Az emberek másik fele — jóval kevesebben — még sokáig hűséges marad a vershez. Továbbra is szeretik a verset, olvassák a folyóiratokat, eljárnak költői estekre, vonzódnak azokhoz, akik kézbe veszik és elolvassák a versesköteteket. Találkozásuk az isteni igével nem múlt el nyomtalanul. És végül nagyon kevesen egész életükre a versnek szentelik magukat. Ők költők maradnak. Ez a nyelv marad fő kifejezési formájuk, másként nem is tudnak érintkezni a világgal.
Olvassák el Blok első szerelmes verseit — mennyi gyámoltalanság, mennyi banalitás. Ebben az állapotában hasonló volt a sok-sok ezer orosz, ukrán, német vagy bármilyen más nemzetiségű versfaragó fiatalhoz. Mindegyik költő volt. egyformán költők voltak - ezt tartom jelentősnek és lényegesnek. Éppen úgy, ahogyan a krugató darvak és a cirpelő kabócák közül nem szükséges kiválasztani, melyik a tehetséges és melyik a tehetségtelen — mindegyik egyformán gyönyörű a maga érzelmében. Ez az állapot tiszteletre méltó, sőt — a legtermészetesebb, s bizonyára sokkal fenségesebb, mint az a megszokott hang, amely állandóan tapasztalható a hivatásos költőknél.
A költő, aki benne rejtezik majd minden fiatalban, a költő versei, ritmusfeszültsége, harmóniaszomja — ez az az egybeolvadás a természettel, ez a természetesség, ami magasabb formában belénk is átplántálódott.
Azok a versek, amelyeket készek vagyunk tehetségtelennek nyilvánítani, amelyeken oly köny-nyen derülünk — valójában igenis tiszteletet érdemelnek, annál is inkább, mivel semmire sem számítanak, semmit sem követelnek.
Ha a tengelicek, vörösbegyek, cinkék, pirókok, pintyek gyönyörködtető énekét átfordítanánk versre, bizonyára közöttük is igen sok közepes, tudatlan és ostoba is akadna. És bár találunk közöttük virtuózokat, mesterdalnokokat is, mégis az egész együttes a gyönyörű: a madárkórus, a sok csipogás együtt és mindegyik erdei dal.
APOSTOL ANDRÁS fordítása
Néhány szó Danyiil Granyinról:
Sz. 1919-ben, oroszországi német családban. Iskoláit németül végezte, műszaki szakemberként indult, szülővárosában, Leningrádban végzett a műszaki egyetem eletromechanikai karán. A háborúban egy harckocsizó alakulatnak volt a parancsnoka. A leningrádi Kirov művekben kezdett dolgozni. Első szárnypróbálgatásaival már a háború előtt jelentkezett, s 1949 óta jelennek meg rendszeresen művei. Négy évtizedes írói pályája gazdag: négy regényt, tucatnyi kisregényt, mesét, esszét írt. Regényének hősei többnyire a tudományos élet alakjai, életüket, konfliktusaikat használja fel gondolatainak tolmácsolására. Granyin a műszaki tudományok kandidátusa címet is elnyerte. Irodalmi munkásságáért és közéleti tevékenységéért 1989-ben a Szocialista Munka Hőse címmel tüntették ki. Legjobb munkái magyar nyelven is megjelentek: Kutatók (1956), A blokád könyve (1985, Alesz Adamoviccsal együtt), A bölény (1988), A vihar elébe (1988).
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/1. sz., 118-119. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése