Adamovics–Granyin: Fejezetek a blokád könyvéből (1)

/Részletek egy kollektív valóságregényből/


MINDENNAPI ÉLET A BLOKÁD GYŰRŰJÉBEN

A fasiszták éhséggel kínozták Leningrádot, a leningrádiakat. Az anyáknak az a kínszenvedés jutott osztályrészül, hogy a szemük láttára haltak meg gyermekeik és férjük, a katonáknak pedig az, hogy látták lassan sorvadó anyjukat, feleségüket, gyermekeiket. Ettől remélték a németek azt, hogy a leningrádiak meginognak és megnyitják a város kapuit.
Hitler így magyarázta a Leningrád miatt támadt nem várt „fennakadás" okát a németeknek és a világnak: „Leningrádot most szándékosan nem rohamozzuk meg. Leningrád maga emészti fel önmagát."


A rohamok pedig eközben egymást érték. Tovább folytatódtak. Közöttük a legfélelmetesebb roham is: az éhségé.
Az emberi szükségletek rohamosan csökkentek, kenyérre, melegre, vízre összpontosultak, korlátozódtak.


„Az éhség: minden!" — így kiált fel G. A. Szamovarova orvosnő, aki átélte a blokádot. És ő ezt nemcsak másokon tapasztalta, hanem személyes élménye is ez. „Tudják, mi volt a legnagyobb öröm? Amikor háromszáz grammra emelték a kenyéradagot. Tudják? A péküzletekben sírtak, összeölelkeztek az emberek. Ez Krisztus boldog feltámadása, pirosbetűs ünnep volt!"


De a háromszáz gramm kenyér (más élelmiszer nélkül) — még mindig „halálos" adag. Pedig kétszáz és százhuszonöt gramm is volt. És sem víz, sem tüzelő, sem villany...


A városi körülmények akadályozták az alkalmazkodást. A központi fűtés nem működött, kályhák meg nem voltak. A tűzhelyeket, elektromos főzőlapokat már régen felszámolták a lakásokban. Egy vödör víz, akárcsak egy hasáb fa megszerzése — gyakran bonyolult, néha egyenesen megoldhatatlan probléma lett. És a világítás? Mécses — látszólag egyszerű. De mivel töltsék meg? Hol lehet petróleumot, lámpaolajat szerezni? Hiszen még a nappali világítás lehetőségét sem használhatták ki, mert sok házban — talán a házak többségében — a belövésektől, a bombázásoktól kitörtek az ablaküvegek, és az ablakokat furnérlemezzel szegezték be, takarókkal függönyözték el, rongyokkal, matracokkal tömték be. Úgyhogy a szobákban állandó sötétség volt (ekkor született a „befurnéroz" szó, a „beüvegez" helyett).


„Borja ügyes mécsest eszelt ki — kiönthetetlen tintatartó, amelybe üvegcsövet illesztett kanócnak" — jegyzi fel naplójában Faina Pruszova. Ez találmány, esemény volt. Még az utcán is sötét volt: az elsötétítés miatt a házszámtáblákra kék lámpákat csavartak be. 


„Amikor a kék lámpák is kialudtak, akkor emlékezet szerint kellett eligazodni. Amikor derült az ég, akkor az ember a háztetők szerint tájékozódik, amikor pedig sötét, akkor rosszabb a helyzet. Autók nem jártak, az ember beleütközött azokba a járókelőkbe, akiknek mellén nem volt világító jelvény" (O. P. Szolovjovának, a Kirov Cérnafonó Kombinát munkásnőjének naplójából).


A sötétség valóban nyomasztóan hatott. Ehhez a dermesztő sötétséghez nehéz volt hozzászokni, alkalmazkodni.


„— Tehát hazament a kórházból? — kérdezzük Irina Vasziljevna Kurjajevától.
— Igen, egy ideig kezeltek, aztán hazamentem. A dajkánk még élt, de már a végét járta az éhezéstől. Emlékszem, igyekeztünk talpra állítani. A kórházban különféle porokat adtak nekünk — aranyat ért! — és mi úgy véltük, hogy ha ezeket hazavisszük, akkor megmenthetjük hozzátartozóinkat. Emlékszem, megpróbáltuk feltáplálni a dajkát, aki persze már nagyon legyengült, annyira, hogy az éhségtől hasmenése volt. Szemünk láttára halt meg. Ezelőtt pedig meghalt tizennyolc éves unokatestvérünk, a nagynéném és nagybátyám. Januárban és februárban sok helyen egész családok pusztultak el. Szörnyű volt! Nagynéném kórházban. Anyám szörnyű ödémával feküdt (akkor bizonyára fiatalabb lehetett, mint én most). Nagyanyám fekszik. A dajka fekszik. Víz nincs. Sötétség és hideg.
—  Villany már nem volt?
—  Villany nem volt. Ideiglenesen kis vaskályhát állítottak be. Megjelent egy katona, és letett egy ilyen ideiglenes kályhát. Ekkor nekem kellett vízért járnom, mivel én voltam a legéleterősebb és a legidősebb a gyermekek közül. Vizet a vízvezeték nyílásából vettünk. Minden reggel kimentünk — ez is hőstett volt. Vödör nem akadt. Kis korsót használtunk, legfeljebb úgy három liter férhetett belé. Vizet kellett szerezni. A Néváig elmenni bizony nagy út volt, az aknanyílás pedig nyitva állt. Mindennap egyre újabb és újabb hullákat találtunk, azokét, akik nem jutottak el a vízig, aztán pedig a víz elborította őket. Valóságos kis domb keletkezett: domb meg jégkéreg, alatta pedig holttestek. Szörnyű volt. Keresztülmásztunk rajtuk, vizet mertünk és hazavittük.
—  Látszottak a jégen keresztül?
—  Igen, látszottak. Nem lehetett megkülönböztetni, férfi vagy nő, valamennyi be volt bugyolálva — ki pokrócba, ki kendőbe, ki mibe. Egyre kevesebb ember maradt. A mi lakásunkban még egy család élt, ott csak egy ember maradt. Az egész házban nagyon kevés élő ember akadt. Reggel kimentek, és hőstettnek tekintették, ha egy holttestet ki tudtak cipelni a lakásból a lépcsőházba. Ezt úgymond helyes dolognak tartották: a lakásban nem maradt halott, az önkéntes rendészek pedig felszedik a lépcsőről."


Klavgyija Petrovna Dubrovina akkor húszegynéhány éves volt, esztergályosként dolgozott, és a blokád alatti fiatalságából most sok mindenre mosolyogva emlékszik vissza. Számunkra szinte semmi szívderítő nincs ebben, ő azonban — miért, miért nem — mosolyogva beszél akkori nehéz életéről.

A jegyrendszer nyomai a blokád idején

„A háború előtt én olyan voltam, hogy közönséges harisnyát nem is viseltem - tudják, mint mondani szokás, amolyan divathölgy: csak selyemharisnyát hordtam meg magas sarkú körömcipőt. De amikor az élet így főbe kólintott, azonnal áthangolódtam. Igaz, Leningrádban talán néhány nap alatt minden egy csapásra eltűnt. Az üzletekben például azelőtt, akárcsak most, oszlopban álltak a tábla csokoládék, de akkor néhány nap múlva — az égvilágon semmi sem maradt! Mindent azonnal felvásároltak: az emberek készleteket gyűjtöttek. De hamar bevezették a jegyrendszert. Az iparcikkekkel ugyanez volt a helyzet. Észbe kaptam: hogy maradhattam én így? Az üzletbe szaladtam, és még sikerült egyszerű pamutharisnyát szereznem, ráadásul fekete volt és gumis. Nem emlékszem, mennyi lehetett ott, talán hat pár, hét, én megvettem mind a hat párat, és mindet felhúztam. S ez a hat pár harisnya le se jött rólam. Elképzelhetik. Fekete harisnyát viseltem, méghozzá hat párat állandóan — hogy megmeneküljek a hidegtől! Aztán: hogyan szereztem megfelelő lábbelit. Ezen is töprengtem — mitévő legyek? Hiszen így elpusztulok. Hát, hevert otthon néhány ócska rókabőr. És valahol szereztem, kéz alatt vettem (akkor még árultak ilyesmit, egy darabka kenyérért) amolyan csizmafélét, ezt gépen varrják, barchetből, olyan vékonyka lábbeli. De az ember mégis beledughatta a lábát. Hát én mit csináltam? Ezeket a bőröket kapca helyett felcsavartam, és beledugtam a lábamat a csizmába. De ebben nem lehet az utcán járni, ez amolyan házicipőféle, a talpa vékony. Valahol a folyosón találtam egy óriási férfikalucsnit (nyilván a legnagyobb méretű lehetett), olyan hegyes orrú volt. Hát a csizmámat bedugtam ebbe a sárcipőbe, lyukakat szúrtam, zsinórral átfűztem, mint a bocskort, bekötöttem — így óvtam a lábamat. Állandóan meleg lábbeliben jártam. Másként elpusztultam volna. .. Ami pedig a mosakodást illeti, víz persze nem volt. Amikor még eljártam hazulról, gyárba mentem, az egyetlen mosdószerem egy darabka rongy volt, a zsebemben. Kiléptem az utcára — hó volt. Felmarkoltam egy keveset, kicsit megdörzsöltem a kezemet, víz helyett — és kész. Nos, az arcomat, úgy emlékszem, ledörzsöltem a ronggyal. Különben sohasem volt ennél több, nem mosakodtunk, egyáltalán nem akadt víz. Nos hát, az étkezdében, ahol enni kaptunk, ott adtak egy keveset."


Iván Andrejevics Korotkov festőművész:


„Milyen események történtek itt? A vízvezeték néhol működött, és onnan vödörrel vizet lehetett venni, de sok helyütt nagy jéghegyek keletkeztek. A Nyevszkijen, éppen a Gosztyinij Dvor körül is emelkedett egy ilyen torony. Miért keletkezett? Hát mert, amikor a vödröket megtöltötték, akkor kiloccsantották a vizet, az megfagyott, a jég egyre vastagodott, és már két-három méter magasra emelkedett a földtől. Aztán már valóságos esemény volt felkapaszkodni rá. Vizet én hordtam. Az ember felkapaszkodik (katonacsizmát viseltem), de hogyan megy vissza? A vödrökkel? Nos, néha lekuporodtam a dombra és szépecskén lecsúsztam, néha azonban lehuppantam. És megint kiloccsantottam a vizet. S ez a hegy egyre növekszik, se vége, se hossza. Így volt a Névához vezető lejtőn is, így jártak azok is, akik a Néváról hordták a vizet."


Galina Joszifovna Petrova:


„Igen, mi a Néváról hordtuk a vizet. Nagyon jól emlékszem erre. A Bronzlovassal szemközt volt az a hely. Az Alekszandrovszkij-kerten keresztül jártunk oda. Volt ott egy nagy lék. Letérdeltünk a lék mellé, és vödörrel mertük a vizet. Én mindig apával jártam oda, vödrünk meg nagy kannánk volt. És miközben hoztuk a vizet, az persze már jéggé változott. Hazahoztuk, felolvasztottuk. Persze piszkos víz volt. Nos, felforraltuk. Főzéshez kellett egy kevés, aztán meg mosakodáshoz. Elég gyakran kellett vízért járni. És szörnyen csúszós volt. Nagyon nehéz volt leereszkedni a lékhez. Mert hát az emberek nagyon legyengültek: gyakran előfordult, hogy valaki telemerte a vödrét, de felmászni nem tudott. Egymást segítették, fölfelé húzták, a víz pedig megint kiömlött. A Szenátus és a Szinódus előtt valamilyen hajó állt. Megesett, hogy a tengerészek odajöttek, és segítettek az időseknek. De hát rá sem lehetett jönni, hogy idős vagy fiatal az illető, először, mert annyira be volt mindenki bugyolálva, másodszor pedig a füstös mécsesek miatt olyanok voltunk, akár az ördögök. Nem mindig lehetett mosakodni, nem volt mindig víz."


A faházakat szétbontották tüzelőanyagnak, tűzifának a gyárak, a hivatalok számára, s a fa egy részét azoknak adták, akik részt vettek a bontásban. De mindenki olyat keresett, ami közelebb esett és amivel meg tudott birkózni.


„Nálunk, a negyvenes számú házban központi fűtés volt, de nem fűtöttek. A szobákban hideg volt. A konyhában pedig egy fatüzeléses tűzhely állt. Csak egy társbérlőnőnk maradt ott, így hát velejártunk ki. Kerítés már nem jutott nekünk — valamennyit szétfűrészelték (körös-körül mindenütt fakerítések voltak). Hát én ővele a földből kiálló, alacsony kis cövekeket fűrészeltem le. Hol én fűrészeltem fekve egy kicsit, amolyan egykezes fűrésszel (mit is bírtam én), hol meg ő fűrészelgetett fekve. így hoztunk fát, elfutottuk, néha főztünk is" (Zoja Jefimovna Vasziljeva).


Akkor még gyermek volt, de emlékszik rá, és soha nem felejti el Galina Alekszandrovna Marcsenko (Primorszkij sugárút 55., 11. ajtó), milyen mérhetetlenül fontos a kenyér, a víz, a tűzifa:


„ — Aztán, mint mondtam, már nem jártunk többé az óvóhelyre, mert nem volt hozzá erőnk. Amikor riadó volt, egyszerűen lefeküdtünk, és betakaróztunk. Az első emeleten laktunk, az ablakok mind teljesen be voltak szegezve; sohasem jártunk ki. A lakásból mindenki elköltözött. Társbérlet volt, négyszobás. Mi a legkisebb szobába költöztünk át - ahol a nagynéném lakott. Az összes többiben pedig szép lassacskán kitördeltük a padlót. S a padlót — már nem emlékszem: parkett volt vagy egyszerű, festett deszka - tüzeltük fel. Könyvünk nem volt nagyon sok, és sajnáltuk elégetni. Egy ágy, egy dívány és néhány szék - ennyi bútorunk maradt. A díványon három párna meg néhány hurkapárna, ezeket is fokozatosan elégettük, mert azokban forgács is akadt. Honnét került a vaskályha, ki hozta, mikor vettük? Erre nem emlékszem. Kis vaskályha volt. Apróra, igen apróra vagdostuk a kenyeret, kis darabkákra, és a kályhán szárítottuk, egyszerűen rátapasztottuk. A kenyér amolyan ragadós volt. Ezt a kétszersültet rágcsáltuk.
-  Vizes kenyér volt, de jobb volt szárazon enni? Miért?
-  Mert így tovább megmaradt a kenyér íze..."


Alekszandra Boriszovna Gyen, a leningrádi rádió volt munkatársnője pedig, miközben emlékeit mesélte, sorra mutogatta:


„Itt állt nálunk az ideiglenes vaskályha, a parkett azóta is hibás. Itt meg azért hibás a parkett, mert a férjem a legutolsó időkben itt hasogatta szét a bútort. Míg meg nem halt, ezen a díványon. Itt. Mert ezen az ablakon át fény szűrődött be... Előbb a konyhai polcok, a konyhaasztalok tűntek el. Aztán a többi bútor."


Vlagyimir Rudolfovics Gyen, Alekszandra Boriszovna fia is beavatkozott a beszélgetésbe:


„Az ennivalóról beszélni, szerintem illetlenségnek számított. Az emberek jól megtanulták, hogy amikor ellátogattak valakihez, úgy viselkedjenek, mintha egyáltalán nem is akarnának enni. Idegen ember jelenlétében lehetett enni, bár ez általában illetlenségnek számított. Igen, lehetett enni, és mindenki nagyon ügyesen úgy tett, mintha ő nem is volna éhes..."





Ezt ő még akkor, kisfiú korában megfigyelte, megjegyezte, emlékezetébe véste.


„- Azzal a kérdéssel, hogy min főztünk, még nem foglalkoztunk" - emlékeztetett bennünket Alekszandra Boriszovna.
-  A könyveket én saját kezűleg égettem, amellett igyekeztem valahogy előbb a rosszabbat kiválogatni - folytatta Vlagyimir Rudolfovics, s közben olykor anyjára pillantott. - Előbb mindenféle kacatot vettem elő, olyasmit, amit a háború előtt nem is láttam. A könyvek mögött akadt mindenfajta kacat - brosúrák, technikai ismertetők, amelyek nyilván véletlenül kerültek oda. Aztán a számomra legkevésbé érdekes kiadványokkal kezdtem - a Vesztnyik Jevropi című folyóirat évfolyamaival, meg aztán más efféle is volt még. Aztán, úgy emlékszem, először a német klasszikusokat tüzeltük fel. Aztán már Shakespeare-t is elégettem. Puskint is. Arra nem emlékszem, hogy milyen kiadású volt. Tolsztojt is — a híres többkötetes kiadást, szürkészöld borítóval, amelynek a sarkába fémmedalion volt beragasztva.
-  Én meg főként Schillert, Goethét - a német klasszikusokat gyömöszöltem a kályhába - tette hozzá bűntudatosan, halkan az alacsony termetű Alekszandra Boriszovna.
-  Elégettük a bútorokat - folytatta Vlagyimir Rudolfovics. - Volt nálunk egy olyan régimódi ruhásszekrény, tudják, két alsó fiókkal. Hát azzal húsz napig fűtöttünk. Apa pontos ember volt, elhatározta, hogy megfigyeli, meddig futja? Meg is jegyezte. A szekrénnyel húsz napig fűtöttünk."


Hát így mesélt nekünk anya és fia, lakásuk, a benne épségben maradt holmik, a falak, a megperzselt parkett pedig szintén mintegy részt vettek a beszélgetésben, „emlékeztek".


Abból a szobából, amelyben Alekszandra Mihajlovna Arszenyeva lakott, a legfontosabb hiányzott — a kályha!


„Nincs kályha! Nem tudom, hol vegyek kályhát kenyérért? És honnan szakítsam ki azt a kenyeret? Hiszen nekem alkalmazotti élelmiszerjegyem van, a gyermek-élelmiszerjegyre pedig az étkezdében semmit sem adnak. Az el is veszett, ketten a kislányommal azzal az egyetlen alkalmazotti jeggyel ettünk az étkezdében. Tudtam, hogy maholnap összeroskadok. A kislány még tűrhetően volt. Igaz ugyan, olyan hallgatag volt, csak ült szép csendben, és várta, mikor megyünk az étkezdébe..."


Néha valamelyik padláson a forradalom első éveiből való kiskályhát találtak. Rongyokkal, ócska cipőkkel, parkettel, matracokkal fűtöttek, a legfőbb tüzelőanyag azonban a sok-sok faház volt. Ezekkel fűtötték a hivatalokat, az üzemeket. A faanyagot szervezetten, a kerületi végrehajtó bizottságok segítségével osztották el.


De nem volt elég tűzifát találni, vásárolni, cserélni, szerezni, azt még fel is kellett hasogatni, el is kellett hozni. És ez gondot okozott.


„Elindultam, hogy valami tűzifát keressek a pincében, találtam egy hasábot, amelyet kis darabkákra kellett hasogatni a vaskályhához, de nem volt erőm hozzá, felemeltem a fejszét, és nyomban a földre roskadtam. Sírva fakadtam, s ezt mondtam: mi van velem, hiszen nem vagyok beteg, egészséges vagyok, és még sincs erőm?" (Julija T. naplójából).


Az embereknek nem volt annyi erejük, hogy széttörjék a szobájukban álló fiókos szekrényt. És milyen nehéz, sőtbonyolultfeladat volta házakat lebontani! A hivatalok különleges osztagokat alakítottak, ezek főként nőkből álltak. Gyakran nem tudták, hogyan férjenek hozzá a házhoz, hol kezdjék.


Jó néhány blokád ideji naplót juttattak el hozzánk. Egyeseket szerzőik hangosan felolvastak nekünk - hogy magnetofonszalagra vegyük. És megjegyzéseket is fűztek hozzá. Galina Grigorjevna Babinszkaja - magas, szép, bár már idős asszony, helytörténeti szakember, tudományos munkatárs - lakását szinte a családjával együtt a blokád idején átélt élmények sajátos „múzeumának" tekinti. Néhány üvegszilánkot mutatott a zongora megrongált, fényes fedelén, azok még mindig csillogtak. A stukkós mennyezet - ez régi, „pétervári" lakás - annak idején szintén megsérült, ez is észrevehető.


Galina Grigorjevna naplójában ezt írja a fürdőről (akkor tizennyolc esztendős volt): „Március harmadikán megnyílt a Raznocsinnaja fürdő (a Raznocsinnaja utcában). Családostul elmentünk oda..." Mások is emlékeznek arra az 1941/42-es téli hónapokban igen ritka csodára: a meleg fürdőre. És arra, milyennek látta magát az ember hirtelen, amikor újra megpillantotta a saját meztelen testét és a másokét (hiszen hónapszámra ugyanabban a ruhában voltak és ruhástul aludtak.)


Margarita Fjodorovna Nyeverova valamennyi részletével együtt megjegyezte ezt a napot, és amikor odakiáltották nekik: „Szaladjatok, lányok, a Kazacsij utcában befutották a fürdőt, siessetek, siessetek!" —, hát akkor az egész vébe rohant a fürdőbe.


M. A. Szjutkina, a Kirov Gyár volt műhely-pártszervezője, segített a kórház melletti fürdő építésében, amelyet kémény nélkül, falusi módra építettek; és Jelena Nyikolajevna Averjanova-Fjodorova igen részletesen emlékszik arra, amikor negyvenkettő márciusában ők a Mitnyinszkij fürdőbe szóló jegyeket kaptak, jegy kevés volt, s a legjobb dolgozóknak adták, „és micsoda boldogság volt — forró vízben megmosakodni!"


Víz, tűzifa, meleg... És persze kenyér. Elsősorban ez, most is itt futnak egybe a visszaemlékezések fő szálai, ezzel függnek össze talán a legélesebb és legkegyetlenebb élmények. Azokban a napokban a kenyér grammjaival mérték az ember esélyét, és reményét az életben maradásra, arra, hogy megérheti az elkerülhetetlen győzelmet.


És milyen drámák — a világ számára láthatóan és láthatatlanul — játszódtak le mindennap egy darabka kenyér körül (hiszen ez volt az élet és a halál mértéke!), milyen bonyolult, magasztos és alantas érzések dúltak a kenyérért sorban állók között, és a kis vaskályhák fölött, amelyeken a kenyeret szárították, elosztották!


Néhány — homályos, másodlagos jelentőségű — történetet hallhattunk arról is, hogy a kenyeret elvették (kamaszok vagy férfiak, akik leginkább szenvedtek az éhség kínjaitól és, mint kiderült, a legkevésbé kitartóak). Amikor azonban az ember kérdezősködni kezd, tisztázni akarja a dolgot, hányszor történt, saját szemükkel látták-e —, akkor kiderül, hogy az ilyesmi mégsem volt gyakori eset. A hatalmas városban természetesen különböző dolgok fordultak elő.


„Egy reggel, amikor munkába mentem, a Lesznij és a Nyejslotszij utca sarkán, egy kenyérszállító lovaskocsi haladt, kis öregember hajtotta. A kenyeret ponyva takarta. Egyszer csak, szinte a föld alól, ott termett vagy tizenöt iparitanuló-egyenruhás kölyök. Vaskampókkal kiráncigáltak egy csomó kenyeret, és elszaladtak. Nem volt, aki megállíthatta volna őket, meg nem is lehetett. A szegény öregember sírt: agyonlőnek! - hajtogatta. Ekkor azonban odaugrott egy rendőr meg több munkás, aki szemtanúja volt az esetnek jegyzőkönyvet vettek fel, megállapították, hogy ötvenkét kenyér hiányzik. Hogy azután mi történt, nem tudom, úgy gondolom, az öregembert nem vádolták semmivel. Ezek nem tolvajok, hanem gyerekek voltak. Éheztek, fáztak, mosdatlanok voltak, és még teljesen, egészen gyerekek, sokan közülük már elveszítették hozzátartozóikat, és hát valamennyien munkapad mellett dolgoztak." (Jekatyerina Pavlovna Janyisevszkaja emlékirat-naplójegyzeteiből; Grazsdanszkij proszpekt, 90., 24. ajtó.)


Vagy a gránát szétvert egy lekvároshordókat szállító szekeret, és szétfröccsent a lekvár. Az emberek kapkodtak utána, merték abba, ami csak a kezük ügyébe akadt! De megint csak nem ez a csoda, hanem egészen más: egyszer egy kenyérszállító autót zúzott szét egy ágyúgolyó, s a kenyér ott hevert, az emberek összeszedték, de senki sem vett el belőle!


„Erős ágyútűz kezdődött. .. Én nagy nehezen odakúsztam a péküzlethez, nálunk a Sztacsek utca sarkán péküzlet volt, most ott kávéház van. Kiabálás, lárma támadt. Mindenki a földre vetette magát. Ki a padlón feküdt, ki a pult mögé bújt. De senki nem nyúlt semmihez! Ott sorakoztak a kenyerek, és senki nem nyúlt hozzá." (Jevgenyija Szemjonovna Kozlovszkaja a blokád idején a Kirov kerületi végrehajtó bizottság elnökhelyettese volt; címe: Sztacsek utca, 8/2., 11. ajtó.)


Hiányos lesz a kép, ha egyes történeteket megemlítünk, másokat pedig elhallgatunk. Éppen azokat, amelyek az efféle kenyér- és kenyérráadás-tolvajokról szólnak. Ezekről is különféle dolgokat mesélnek. Egyrészt, az ilyen esetek mélyen az emberek emlékezetébe vésődtek. Hogyne: egy asszony és a gyerekei tegnap még a „holnapi" kenyérről ábrándoztak, éjjel azt álmodták, hogy már eszik — s hirtelen egy kéz felmarkolja és a szájába tömi a kenyeret!. .. Ezt megjegyezték, bár a heves ágyútűz esetleg már kihullhatott emlékezetükből. És annyira sajnálták azt a kis ráadást - harminc éve emlékeznek rá! Még maguk a történetek elbeszélői is feszélyezve érezték magukat emiatt. De még jobban sajnálták azokat a serdülőkorúakat és férfiakat, akik megfeledkeztek önmagukról. És akkor, abban a pillanatban is sajnálták őket, bár a sorban álló, felháborodott emberekkel együtt ők is rájuk kiabáltak, sőt verték őket.


„Velem lakott a fivérem felesége négyéves kisgyermekével meg az idős anyjával, aztán még a nővére jegyeit is nekem adták, és arra kértek, hogy én váltsam ki a kenyeret. Hát elmentem a péküzletbe. Megkaptam az egész család kenyerét. Nos, egy olyan kis veknit meg egy apró ráadást kaptam. Nem tudom, hogy ez milyen súlyú lehetett, talán ötven gramm. És ahogy átveszem az eladótól a kenyeret, egyszerre csak egy kölyök — éhes, kimerült, tizenhat-tizenhét éves forma kölyök — kikapta a kezemből a veknit! Nos, és éhségében gyorsan harapdálni kezdte — ette, hogy ette! Én meg felkiáltottam: »Jaj! Mitévő legyek, hiszen az egész népes családunk kenyerét megkaptam, mit vigyek rnost haza?!« Erre az asszonyok nyomban bezárták az üzlet ajtaját, hogy a fiú ne szaladhasson el, és ütni kezdték! Mit csináltál - mondták neki -, elvetted egy család kenyerét! Ő meg csak még gyorsabban nyelte. A vekni maradékát elszedték tőle, nekem meg ez a kis ráadás jutott. Csak álltam és töprengtem: hát most mivel menjek haza? És ugyanakkor úgy sajnáltam a fiút; azt gondoltam, hiszen az éhség kényszerítette arra, amit tett, különben nem tette volna. És nagyon megszántam. »Jól van már, ne üssék tovább« — mondtam. Ez az eset emlékezetembe vésődött, s ezt gondoltam: Csakis az éhség ösztönözhet valakit ilyen tettre. Hiszen éhségében kapta fel azt a kenyeret!" (Julija Tyimofejevna Popova.)


Taiszija Vasziljevna Mescsankina (Szolja Kovalevszkaja utca 9., 97. ajtó) szemében a zavar, a bűntudat és csodálkozás könnye csillog, azért, amit az éhség művelt vele, miközben a következő esetet elevenítette fel emlékezetében. Amikor egyszer az üzlethez ért, ott éppen hasonló jelenet zajlott le: egy fiú felkapott egy kenyeret, a földre vetette magát és fekve habzsolta... Őbenne megszólalt a büntető harag, a sérelem hangja, és szintén ütni-lökdösni kezdte a fiút, hogy megmentse tőle valakinek a kenyerét. Keze hirtelen egy darab kenyérbe ütközött a földön... De inkább hallgassuk meg őt, az elbeszélését, onnét a három decemberi naptól kezdve, amikor az üzletekben egyáltalán nem adtak kenyeret. Nem volt. A kenyérgyárak leálltak.


„— E három nehéz nap egyik éjszakáján úgy éreztem, hogy meghalok. A számból folyton csurgott a nyál. Mellettem feküdt a kislányom. Úgy éreztem, ezen az éjszakán meghalok. Mivel azonban hívő vagyok (ezt nem titkolom), éjszaka, a sötétben letérdeltem és imádkoztam: »Istenem! Segíts, hogy megéljem a reggelt, hogy a gyerek ne lásson holtan. Később majd árvaházba kerül — de ne engedd, hogy holtan lásson.« Kimentem a konyhába. Ez idegen lakás volt (akkor ott laktunk, a mi házunkat, a Komszomol utca ötvennégyes számút, lebombázták). Kimentem a konyhába, és — valahogy erőt merítettem — félretoltam az asztalokat. S az egyik asztal mögött (isten a tanúm rá) találtam egy vajpapírt, és még három borsószem meg krumplihéj is hevert ott. Mohón felkaptam: ezt meghagyom, holnap levest főzök belőle. A papírt meg a számba gyömöszöltem. És azt hiszem, ennek a papírnak köszönhetem, hogy életben maradtam.
—  Csak papír volt? Vaj nem maradt?
—  Csak papír. Ennek a papírnak köszönhettem, hogy megértem a másnap reggelt. Reggel hatkor mind lementünk kenyérért. Belépek a péküzletbe, és látom: verekednek. Istenem! Ugyan miért verekednek? Azt mondják : egy fiút vernek, aki elvette valakinek a kenyerét. Tudják, én is elkezdtem lökdösni - mit művelsz, mi három napig nem kaptunk kenyeret! És képzeljék, nem tudom, hogyan, de az ő kenyere a kezembe pottyant, a számba dugom — csodák csodája! — és tovább lökdöstem ezt a fiút. Azután pedig ezt mondom magamnak: »Istenem! De hát mit csinálok? Hiszen a kenyér már a számban van?« Odébbálltam, kimentem a péküzletből.
—  És nem is kapott kenyeret?
—  Később mentem el a kenyérért. Elszégyelltem magam, észbe kaptam. Hazamentem, s nem tudtam megbocsátani magamnak a történteket. Aztán elmentem, és megkaptam a kenyeret. Nekem kétszázhuszonöt gramm járt, munkásnő voltam, a kislánynak pedig százhuszonöt."


Az igazi tragédia azonban az volt, ha valaki elveszítette a jegyeit, különösen, ha az a hónap elején történt, és különösen akkor, ha az egész család élelmiszerjegyek nélkül maradt. Az elveszítő családja gyilkosának tekinthette magát. „Akkorát kiáltottam, hogy megállt a villamos" — emlékszik vissza Anna Viktorovna Kuzmina. A zsebéhez nyúlt, de már ott nem volt sem zseb, sem élelmiszerjegy... Olyat kiáltott, hogy megállt a villamos; odament hozzá egy asszony, s azt mondta, kísérje el. Ez az ismeretlen nő, aki egy étkezdében dolgozott, etette az akkor tizennégy esztendős Anyát, a kishúgát és az anyjukat, néhány válságos napon át, káposztalevesmaradékkal meg valamiféle morzsákkal.


Jekatyerina Pavlovna Janyisevszkaja visszaemlékezéseiben van egy jelenet, amely mintegy magába tömöríti a jegyek elveszítésének egész tragédiáját és a blokád első telének különös erkölcsét.


„Az Engels sugárúton a következőt láttam: egy öregember szánt húzott, amely tele volt gyékénnyel alig-alig letakart holttestekkel. Mögötte pedig egy kis öregasszony vánszorgott: »Várj, kedveském, vegyél fel.« Az öregember megállt: »Mit akarsz, vénség, hát nem látod, milyen terhet viszek?« »Látom, látom, és éppen útba esik. Tegnap elveszítettem a jegyemet, úgyis meg kell halnom, és hogy a családom ne kínlódjon velem, vigyél el a temetőbe, ott elüldögélek egy fatus-kón, megfagyok, és ott el is földelnek...« Akadt a zsebemben egy darabka kenyér, százötven gramm lehetett. Odaadtam neki..."

Küzdelem a vízért - blokád idején

Az emberi érdeklődés, szükségletek köre persze egyre szűkül. De azok a szükségletek, amelyek megmaradtak, olyan jelentőségre, erőre tettek szert, amilyenre máskor nem. A megmaradt, fokozódott szükségletek között nemcsak a táplálék meg a vaskályha melege szerepelt, hanem a részvét melege is. A leningrádiaknak soha nem volt annyira szüksége segítségre, támogatásra, és az ő támogatásuk sohasem volt annyira fontos másvalakinek, mint a blokád napjaiban, hónapjaiban, éveiben. „Mindenkinek megvolt a maga megmentője" — mondta nekünk meggyőződéssel egy leningrádi asszony. Mindenki rászorult valakire, és ő maga is olyan nélkülözhetetlen lett másnak, mint a kenyér, a víz, a meleg.


És nem csak a fizikai segítség.


A lelki táplálék, amikor olyan kevés volt pusztán a kenyér, nagyon-nagyon sokat jelentett!


„Azt hiszem, az emberek soha többé nem hallgatják majd a verseket úgy, ahogyan azon a télen hallgatták a leningrádi költők verseit az éhező, felpuffadt, már alig-alig élő leningrádiak - írja Olga Bergholz az Itt Leningrád beszél című gyűjteményes kötet előszavában. - Azért tudjuk ezt, mert ők erőt találtak magukban ahhoz, hogy írjanak erről a rádiónak, sőt el is jöjjenek ide egyik vagy másik költemény szövegéért, amely emlékezetükbe vésődött; a legkülönbözőbb emberek voltak - diákok, háziasszonyok, katonák."


Ugy látszott, kenyér kell, mindenekelőtt kenyér, no és még víz és meleg! S mindenki arról beszélt, és azt gondolta, hogy minden kívánság csakis erre, a leglényegesebbre összpontosult. Semmi másra. Pedig nem így volt. A kiszáradt testben az éhségtől megalázott, szenvedő lélek szintén táplálékot keresett. A szellem élete tovább folytatódott. Az ember olykor csodálkozott önmagán, a szó, a zene, a színház iránt tanúsított fogékonyságán. A vers szükséglet lett. A vers, amely segített hinni abban, hogy az ember mérhetetlen kínjai nem haszontalanok és nem hiábavalóak. Es még sok minden szükséges, egyszerűen nélkülözhetetlen volt a leningrádiak számára. Sorstársainak - az ostromlott Szevasztopol lakóinak - élő hangja. És az a szilárd hit, hogy Moszkva helytáll és visszaveti Guderian harckocsijait. És feltétlenül - még a kenyérnél, a víznél, a melegnél is inkább! - szükséges volt a remény, a jeges alagút végén elkövetkező győzelem fénye...


Ebben az alagútban haladtak az emberek, és mindent elfojtottak magukban, ami fölöslegesnek, nem fontosnak látszhatott. De mihelyt valaki valamicskével több meleget, fényt kapott, érzékei máris valószínűtlen élességgel fogadták be az egyszerű örömöket: a napfényt, az eget, a színeket. Semmi sem volt ízletesebb a burgonyahéjból sütött lepénynél. Sohasem világított olyan fényesen a villanylámpa. Az ember megtanulta értékelni a legegyszerűbbet és a legfontosabbat.
Alekszandra Mihajlovna Amoszova, az Ermitázs munkatársa elmesélte, milyen volt az, amikor 1942 tavaszán a blokád átélői újra - de mintegy először életükben - kijutottak a zöld lombhoz, a tápláló anyaföldhöz:


„Teleszedtük a zsákokat labodával, lósóskával (ez a vadsóska ínyencfalatnak számított), mindenféle fűvel. És olyan érzésem támadt, hogy le akartam feküdni a földre, és meg akartam csókolni azért, mert csak a föld mentheti meg az embert. Sőt ha a nehéz időben, télen lett volna ilyen fű, akkor talán nincs akkora pusztulás, olyan sok halott, akkora halandóság. Fény. Napsütés. Valahol az égen pacsirta dalol. Mi pedig itt egyszerűen fülig laktunk ezzel a fűvel. Ez persze nem étel. De nagyon jól emlékszem erre az érzésre: le akartam feküdni, elterülni, hogy megcsókoljam a földet! Értik? A földet, amely mindent ad nekünk — a kenyeret és az égvilágon mindent, amivel az ember létezhet."


A legcsekélyebb könnyebbség, egy ráadás kenyéradag, egy tányér csalánleves elegendő volt ahhoz, hogy a végsőkig összepréselt, megdermedt lélek felocsúdjon. És akkor addig szinte példátlan elragadtatással, áhítattal tudták értékelni az egyszerű örömöket: a száraz, tiszta aszfaltot, az ép ablaküveget, a naptól átmelegedett falat. Csoda volt az ágy is a tiszta lepedőkkel, meg a virág is, amelyet nem kellett letépni, rágcsálni, nem kellett salátát készíteni belőle, hanem egyszerűen meg lehetett hagyni annak, ami volt — pázsiton nőtt virágnak.

GELLÉRT GYÖRGY fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/5. sz., 41-49. oldalak)