Éji félelmeim leoldtam,
széjjeldaraboltak a porban,
leöblítem vénségemet
s újra ifjúvá ébredek.
Marsukat nem hiába ontják
a vezetékes rádiók.
Nem hiába ropják a tornát,
mint csép forog,
s bilincs ropog.
Vigasztal és reményre kelt még
most is a legegyszerűbb jelkép,
ősi napocskánk hajnala.
Fölkel,
épp úgy, mint valaha.
Fölkel, úgy, mint az ifjúságban,
az ifjú évek idején,
mikor a rossz időt se bántam,
s örökké vágytam élni én.
RÓNAY GYÖRGY fordítása
Csók a sötétben
Csak a csók, s a sötét. Elült
az idő mutatója. El a csillag.
A világ kusza kínjai csitulnak.
Makulátlan a vágyban a Föld.
S valameddig a csók, a csók tart,
e sötétségben-fehér:
beszitálja borongva a két arc
havasát
a homályteli tél.
Olvadt pelyhek hűtik a testmeleg
karolást, a találkozót,
de a hócsatakos-szín est felett
fölkél
s kivilágol
a csók.
HÁRS GYÖRGY fordítása
Pufók a képe minden kölyöknek
Pufók a képe minden kölyöknek.
Megnyúlik az arc esztendők sorával.
A hold a saját pályáján továbbfut.
Nyers a lelke mindegyik kölyöknek.
Simul a lélek esztendők sorával.
Sorsa szerint sültté lesz az alma,
vagy megfagyasztják,
vagy megreszelik.
Roppant a terve mindegyik kölyöknek.
Csökken a kedv esztendők sorával.
Egyik kevesebbet,
másik többet enged.
A legboldogabb nem ad fel — semennyit.
SZILY ERNŐ fordítása
Nem szoktam szemlélődni
Nem szoktam szemlélődni. Minden mást tudtam: bámulni, figyelni,
látni, előre látni. Felmérő pillantással
befogta körbenéző, magafeledt tekintetem
a láthatárt.
Mindent tudtam,
csak szemlélődni nem.
Nem volt elég nyugalmam az összpontosításra.
Nem volt elég készségem a lényegre meredni,
nem volt elég erőm kiélezettre válva
a tetten ért látványt
ügyelni, nézni, lesni.
S ahol a csöndes tenger kékellik békeszeretően,
s ahol viharzó tenger száz emelet hulláma dagad,
a konok pontosságú valóság nem mozdul előlem,
béklyózó ostobán
mindig körém tapad.
Se erdők, se mezők, se az impresszionista vásznak,
sem az, ahogy szűz bánatot hullajt rájuk a hó,
nem feledteti el velem,
a bősz hullám hogy áradt,
s hogy porlott
szanaszét a partnak zuduló.
Szabtam határidőket, lebírni bármiképpen
a ráérős időt,
de nem voltam hozzá elég.
Évszázadot adtam magamnak, s egy pillanatnyit éltem.
Egy esztendőt adtam magamnak,
s egy napot sem bírtam ki még.
És végtére nekem
meg is tetszett a dőre sürgés,
mely régtől birtokolja már e földi
téreket,
mely nyüzsgés íme, küzdelemre bírt és
hatalma leigázó fölénnyel győzelmeskedett.
FODOR ANDRÁS fordítása
A légvárakba hogy juthatunk fel?
Kitűnt, hogy légvárak építése is megvalósítható már;
tágas és világos várak, különbek a városoknál,
hol fojtogat a levegő, és tolong és nyüzsög a nép.
Ha ez így van, egyszer igazán megnézném próbaképp
a légvárakat, hol madarak zengnek a mélyben alattam,
és érthető a mély-kék s az ég-kék se megfoghatatlan,
hol a falakat gyapjas felhők nyája melengeti,
s az ablakokat nem üveg, hanem az égbolt fedi.
Minden ablakkeretben csillag — kézzel eléred!
Hát még az utcák a várak között; ha leszáll az est, sötétek,
de színük piros hajnalban, nappal pedig üde kék!
Ez itt meg az alacsony égbolt, s rajt minden függelék:
bolygóközi rakéták, alig egy perce lőtték fel őket,
szép, tarka léggömbök, gyerekek kezei közül szököttek,
s a hold, hogy kinyújtott kézzel megsímogathatod,
és — felcsavarozva — nyugalmat sugárzó csillagok.
És a fellegek, csordultig tiszta, friss vízzel betelve!
És villámcsapásokban ég el a légvárak szemetje!
A frissen mosott fehérnemű szárítására pedig
szivárvány szolgál, a holmit arra kiteregetik.
De hát a mi utcánkból a légvárba hogy juthatunk fel?
Bújjátok csak egész este a meséket, ehhez az kell,
majd sétáljatok egy jót
és aludjatok egy nagyot,
s ha behunyjátok szemetek —
máris elindultatok.
GARAI GÁBOR fordítása
A vége-hossza nincs vitát...
Szavamra figyelt a világ,
nem sodródhattam félre.
Egy vége-hossza nincs vitát
nem fejeztem be én se.
Egész nap, mint a katonák,
mentem csak, hét határon át.
Kezem égre emelten,
ha igazságra leltem.
Időm lassan, gyorsan telik?
Joggal, jogtalan élek itt?
Sok tükröm cseppje — tünde folt
az örökkévalóra forrt.
így-úgy; bármikor kell tovább
indulnom, más vidékre —
egy vége-hossza nincs vitát
nem fejeztem be én se.
Hogyan is rekesszem be azt,
ami évszázadokkal
előttem, más gondból fakadt,
s túlél engem bizonnyal?
Nem mint okot,
vagy indokot
az ősi nagy vitában —
halld meg a tapasztalatot
dalom csendes szavában.
Egyetlen csepp bontja ki tág
vízgyűrűit a térbe —
a vége-hossza nincs vitát
nem fejezem be én se.
RÓZSA ENDRE fordítása
Tányának
Minden verssorom általad
lett hús-vér. Könnyű ujjaid alatt
vált valósággá. Ritmus, sor szabállyá,
betűk, szavak, gondolat véglegessé;
kis géped
által lettek tiszta renddé.
És átváltoztál távollá, homállyá.
Csak tőled volt, ha volt keménység bennem,
s fémes, szilárd
kis testétől a gépnek.
Mint azelőtt, most is csak megkérnélek,
ha papírjaim fölött ért a reggel,
hogy sok-sok kusza, éji kézjegyem
még rendbe tedd. És most már nem lehet.
Napok jönnek, nélküled-reggelek,
és kelni kell. Nekem még élni kell.
NYILASY BALÁZS fordítása
Azt mondja az anyó
Azt mondja az anyó: az a mosás
három rubelt nem ér.
Kettő elég - azt mondja.
S még azt, hogy semmi baja-gondja.
A fő, hogy jó legyen az aratás.
Azt mondja az anyó:
kedvére él,
és ha csak háború ki nem tör,
kihúzza szívesen halálig,
tejet,
krumplit
étvággyal eddegél.
Azt mondja az anyó: fülemülét
hallott az este a ligetben.
— Úgy csattogott, zenélt,
hogy minden nyavalyám
meggyógyult menten.
Hallgattam csak
és örvendeztem.
Koraeste
Én ma csupa jóhírt várok
e koránjött estelen —
hüvösüljenek a vágyak,
éljek szelíd-csöndesen.
Az idő nem kíméletlen:
mindent ért és megbocsát.
Csak amennyi elfér bennem,
elég hogyha annyit ád.
Most, e túlkorán jött estén
árnyékba vonulhatok.
Szűkösebb napokra fösvény
kézzel nem kuporgatok.
Lesz még nap — és étel is lesz.
Fekete nap — szűk kenyér.
Derűs nap — és cipó, ízes,
dombos kenyér, szép fehér.
Vagyok, aki reggel voltam,
e koránjött estelen,
élek jó bizodalomban:
rosszat nem hoz életem.
Csitult dühöm, lázadásom,
fényt lesek a köd felett.
Izzó hamu közé ásom
hidegedő kezemet.
RAB ZSUZSA fordításai
E. FEHÉR PÁL
Mit csinál a költő?
(Rövidített szöveg)
Egyszer elmesélte: vaskos füzetekbe írja verseit. Gyanítom, hogy azok közé tartozik, akik megfogadták a régi latinoknak a szovjet irodalom számára a nagyszerű Jurij Olesa által közvetített igényét: ne múljon egyetlen nap se írás nélkül. „Nyi dnya bez sztrocski" — Olesa naplókönyvének címét akár mottóként írhatnánk Szluckij életműve fölé. Folyamatos lírai napló ez az életmű, s ez a minősítés nem is annyira a költő munkabírására, a műfordító állandó készenlétére, az esszéíró roppant tájékozottságára vonatkozik, mint a tehetség természetére. Pedig hát Szluckij életútjának alakulása mintha cáfolni látszana ezt a megállapítást. Első verse mintegy véletlenül jelent meg: fiatal katonatisztként, még a frontról küldte el költeményeit a háborús idők egyik legnépszerűbb publicistájának, Ilja Ehrenburgnak. Ehrenburgnak megtetszett az egyik vers, és mint háborús folklórt, a szerző neve nélkül iktatta egyik regényébe, a Viharba. (Ehhez rögvest hozzá kell tennem, hogy Ehrenburg igazságot is szolgáltatott Szluckijnak: nemcsak azzal, hogy megvallotta botlását, hanem azzal elsősorban: ő lett a költő felfedezője, s lelkes tanulmányban méltatta hangjának, mondandójának eredetiségét.) Tehát későn, viszonylag elkésetten kezdte Borisz Szluckij költői pályafutását, s a köztudat mind a mai napig „ háborús költőként" tartja számon őt, nem is alaptalanul, mert költészetének alapmotívuma valóban a háború, mint ahogyan nemzedéke egésze számára. Ám a napló legalább annyira személyes műfaj, mint a líra, tehát az élettények alaprétegeire épülnek a későbbi élmények: a háborús évek szigorú katonaerkölcse, közösségi és kommunista világszemlélete határozza meg Szluckij pozícióját a mában. S bármennyire visszanyúl a múlthoz, bármikor tér vissza a hajdani küzdelmek emléke — ez mindig a jelen viszonyításában történik. Abban a vaskos füzetben viszont nem találhatók poémák: holott az elbeszélő költemény e lírai változata ugyancsak jellemző a ma és a tegnap szovjet költészetére. Ez is az egyik bizonyság Szluckij naprakész lírája mellett. Persze nem abban az értelemben, mintha Szluckij magyarázná, vagy még inkább: illusztrálná a jelent. Mi sem idegenebb tőle, mint az ilyen szájbarágós költői gyakorlat. Ha elősorolom kedves közép-kelet-európai poétáit — és Szluckij választásai sohasem véletlenek, hanem egy lelki rokonság dokumentumai — talán megvilágosodik a költői aktualitás e sajátos értelmezése. Brecht verseinek legjobb orosz tolmácsai közé tartozik, bevezetőt írt a horvát Miroslav Krleza, az észt Jaan Kross és a mi Benjámin Lászlónk válogatott versei elé, valamint fordította is ezeket a költőket. Ha közös vonást keresünk Szluckij és a szocialista világlíra itt elősorolt alkotói között, abban az esetben egyetlen ponton lelhetjük meg ezt. Nevezetesen ott, amikor a jelen igényei — történeti háttérrel jelentkeznek. Dehogyis a históriai igazolás nem mindig helyeselhető és igazolható metódusát követi, Szluckij lírai hőse a történeti tudattal élő teljes emberi felelősséget vállaló ember. Ezt keresi a mában, ezt az erkölcsi követelményt szegezi kortársainak. A hangzatos szavakat nem kedveli: inkább prózainak nevezhetnénk hangvételét, pontosabban szólván sok szovjet kritikus így határozza meg Szluckij utánozhatatlanul eredeti versnyelvét. Én inkább a napló bensőségességének, a közösségi magatartást vállalt ember állandósult számadásából következő szükségszerűségnek tartom ezt a lírai magatartást.
Szluckij szigorú realista: a frontokon nevelődött ember életösztönével tudja, hogy csupán a valóság pontos felmérésére lehet jövőt tervezni. A jövőt azonban meg kell tervezni, mert enélkül a jelen is értelmetlenné válik. Nagy hangos szavakat hiába keresünk ebben a költészetben. Csöndes szigorúságot, a hétköznapi lét megannyi életjelét azotúan lehetetlen nem észlelnünk. Lehet, hogy költő nem leszel, de közéleti embernek lenned erkölcsi kötelesség — parafrázisként így is alkalmazhatnánk az orosz klasszikus költészet egyik híres sorát Szluckij lírájának jellemzéseként. Természetesen hozzátéve: Szluckij igazi költő, a mesterségét ismerő, tudatosan formáló alkotó.
Eddig úgy írtam róla, mintha ismeretlen lenne Magyarországon. Pedig ismerjük és tiszteljük őt. Igaz, verseit eddig még nem abban a mélységben és azzal az intenzitással mutattuk be, ahogyan megérdemelte volna. Hálánk azonban ugyancsak eleven, mert Kassák, Benjámin, Nagy László, Ady fordítóját is tiszteljük benne: a magyar költészetről szóló esszéit is érdeklődéssel követjük, mert értő szemmel sok olyan tulajdonságunkat fedezte fel, amelyet éppen egy elfogulatlanabb látásszögből láthattunk meg csupán... Néhányszor találkozhattam Borisz Abramovicscsal Moszkvában is. Először mindig azt kérdezte: mit csinál Illyés? hogy van Benjámin? mi újság maguknál? Most — szerény viszonzásképp — mi szeretnénk elmondani és bemutatni, hogy mit csinál a költő, Borisz Abramovics Szluckij?
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/6. sz., 90-103. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése