A HALKIRÁLY
 |
| A magyar változat fedőlapja |
Pedig nem kellett volna osztozkodnia. Mindig és mindenhol megbirkózott mindennel egymaga is, azonban tősgyökeres szibériai volt, akit maga a természet tanított meg a „közösség" tiszteletére, ugyanakkor nem is szolgáltatta ki magát, nem hagyta - úgymond -, hogy a tyúkszemére tapossanak. A helyi fafeldolgozóban volt szerelő, de az üzemben és a faluban is csak technikusnak szólították.
Ügyesebb is volt nemegy technikusnál, szeretett az új, még ismeretlen gépekkel bajlódni, szerette kiismerni a természetüket. Gyakorta előfordult: a Jenyiszej sodor egy csónakot, a gazdája meg csak rángatja az indítózsinórt és káromkodik bele a vakvilágba, tetőtől talpig kormos, kulimászos, közben annyi benzint nyel, hogy gyújtáskor már-már az ő szájából csap ki a láng. Na, de legtöbbször épp a gyújtással van baj, a motor ezért nem akar beindulni. Ekkor — mit ad isten — a távolból előtűnik egy alumíniumcsónak, orra magasan kiemelkedik a vízből, tiszta, kék-fehér festése ragyog a napfényben, a motor nem zakatol, nem sivít, hanem csengő hangon, elégedetten énekel, mint a fuvola vagy valami más szépen szóló zeneszerszám. S a gazdája is, akár a csónak, nem nyálkás a haltól, nem bűzlik a pakurától. Nyáron drapp színű nehezen piszkolódó ingben jár, és csomagtartójában mindig ott van a gumírozott kötény és a kesztyű. Ősszel lélekmelegítőben és a tábortüzek mellett is megkímélt, nem megpörkölődött, nem elrongyolódott vízhatlan köpenyben halászik. Nem törli a ruhájába a kezét, erre a célra egy rongyot tartogat, nem égeti össze magát részegen a tűznél, mert csak módjával iszik. Majd kicsattan az egészségtől, kicsit kiálló pofacsontja és arca pirospozsgás. Haja gondosan rövidre nyírt és rendezett. Keze nem sebes, nem eldurvult, bár éles szerszámokkal dolgozik. Orrnyergén és kezén ritkás foltok — vidám szeplők elhalványult nyomai.
Ignatyics soha senkit nem aláz meg, nem hoz zavarba kaján kérdésekkel vagy szemrehányásokkal. Átlép a csónakba, udvariasan arrébb tessékeli a gazdát, fejét csóválja, ahogy a motorra és a hajófarban összegyűlt vízben ázó rossz kesztyűre vagy rongyra, a vízmerítőt helyettesítő összelapított konzervdobozra, a fenéken széttaposott halbelsőségekre, a döglött kukacokra és a fedéldeszka részébe beleszáradt, dülledt szemű, bűzlő sügérre néz.
Ignatyics sokatmondóan felsóhajt. Csavar valamit a motoron, valamit kivesz, megszagolja és azt mondja: „Vége! Elhasználódott a motor, odaadhatja ócskavasnak." Vagy megtörli az alkatrészt, csavarhúzóval igazít valamit, majd odaszól a motor gazdájának: „Indítsd be!" — és átugrik a saját csónakjába, szappant vesz elő, műanyag kefét, megmossa a kezét, és megtörli egy rongyban. És semmit sem fogad el. Ha iszik, csak a sajátját és a saját pénzéből, dohányozni egyáltalán nem dohányzik. Gyermekkorában — mint mondja — szórakoztatta, de aztán leszokott — ártalmas az egészségre.
— Mivel hálálhatnám meg, Ignatyics? — dadogja a lekötelezett csónaktulajdonos.
— Hogy mivel? — neveti el magát Ignatyics. — Azzal, hogy kitakarítod a csónakot, magadat is rendbe hozod, homokkal-szappannal megmosod a kezed. Már megbocsáss, de olyan vagy, mint egy koszos lapp! — Evezőjével eltolja magát, megrántja a zsinórt, és — illa berek! Tovább száguld a folyóban mély barázdát szántva az alumínium csónak. A kanyarból, vagy a sziget mögül még sokáig hallani a hangját, és amíg el nem hal a messzeségben a motor lágy berregése, a horgász lehangoltan áll csónakjában és elmélkedik: „egy faluban születtünk, egy iskolában tanultunk, együtt játszottunk, ugyanazt a kenyeret ettük, s nesze neked!... Kefével mossa a kezét! És szappannal!"
És a csónak gazdája sóhajtva hozzálát, hogy feltekerje a zsinórt a benzintől és koromtól csúszós lendítőkerékre, kissé szégyenkezve és bosszankodva saját rendetlenségén.
Magától értetődik, hogy Ignatyics fogta a legtöbb és legszebb halat is. Ezt senki sem vitatta, törvényszerűnek tartották s nem is irigyelték, kivéve az ifjabbik Utrobint, ismertebb nevén Parancsnokot, aki egész életében bátyja árnyékában érezte magát, és hitvány, romlott, önző ember volt. Nem tudta és nem is akarta bátyja iránti ellenszenvét titkolni. Már réges-rég csak a folyón vagy rendkívüli események — temetés, lakodalom, keresztelő — alkalmával találkoztak. Ignatyicsnak volt a legszebb háza a faluban. Igaz, nem nagy, de a legszebb, tornácos, faragott fa borítású, a spaletták vidám színűek, kis kert van az ablakok előtt, benne málna, zelnicemeggy, mák- és körömvirág, és még valamilyen, errefelé ismeretlen, gömb formájú, répagyökerű virág nőtt. Ezeket Frunzéból hozta magával, s honosította meg a csusi szigorú éghajlat alatt Ignatyics felesége, aki könyvelőként dolgozott férje munkahelyén.
Úgy hírlett, hogy Ignatyicsnak hetvenezer régi rubelos takarékbetétje van. Ignatyics nem cáfolta a mende-mondát, nem utasította rendre a takarékpénztár fecsegő munkatársnőjét, aki "felfedte a banktitkot", de betétjét áttétette Jenyiszejszkbe. Erre a pénztáros elhallgatott, és igyekezett elkerülni Ignatyicsot az utcán, vagy ha mégsem sikerült, lesütötte a szemét, és sietősen köszönt: „Jó napot, Zinovij Ignatyics!"
Ignatyicsnak három halcsapdája (a fenékhorog Szibériában használt fajtája, melyet horgonnyal rögzítenek a mélyben. - a ford.) volt az Opariha közelében. Kissé távolabb a fősodortól, nehogy egy sötét őszi éjszakán csónakja összeütközzék egy hajóval, mint ahogy Kuklinnal történt. De a sodrástól távol is bőven fogott kecsegét. Öccse - ez a fegyencnek való mocskos alak - bátyja csapdáit a sajátjaival rakta körül. Ignatyics megütközve csóválta a fejét, felhúzta súlyos horgonyait, és feljebb vitte a csapdákat a folyón — ahol újra bőséges fogása volt.
A Parancsnok nem adta fel, tovább szorította a bátyját az Arany-zátonyon túlra, majdnem a „puszta vizekre". Itt már nem ment utána, gondolta, csipiszt fog ott a bátyja, nem halat. Az új helyen, bár kevesebb, de szebb kecsege akadt Ignatyics csapdájába, mind válogatott, szép halak, kilósnál kisebb szinte nem is volt köztük. A tősgyökeres szibériaik babonás lelkén átsuhanta sejtelem: „Ért a halak nyelvén!" A Parancsnok szíve összefacsarodott a keserűségtől és dühtől. Látja egyszer, hogy Ignatyics csónakja lassan csorog lefelé a folyón, s úgy tűnik neki, mintha bátyja kajánul mosolyogna. Felkapta a puskáját és felhúzta a ravaszt. Ignatyics elsápadt és közelebb jött. „Tedd le a puskát, tejfölösszájú! Még börtönbe csukatlak!..." „Csukass! — üvöltötte a Parancsnok, és eldobva a fegyvert, taposni kezdte a halat, hogy csak úgy ropogott a csizmatalp alatt. - Pusztulj el!" „Jó-ó-ó! Nagyon jó-ó-ó! Hát teljesen elment az eszed? Nemhiába bánta meg szegény megboldogult anyánk, hogy nem fojtott meg a kispárnával már a bölcsőben..." — Ignatyics kiköpött, és hátra se nézve elszáguldott. A Parancsnok számára már az is kihívás volt, ha a kormánynál megpillantotta bátyja hallgatag figuráját: csikorgatta a fogát, esküdözött, hogy kipuhatolja bátyja halcsapdáit és körülzárással, kiéheztetéssel, erőszakkal elüldözi a folyóról, vagy olyan helyre kényszeríti, ahol még a sügér sem él meg.
A háború előtti időkben, nyár közepén az evenkek, szelkupok és nganaszánok felállították kúp alakú sátraikat a Jenyiszej partján és karókra feszített, horgos hálócsapdákkal fogták a szálka nélküli tokhalat. A horgokra füstölt réti csíkot húztak csaléteknek. Igen ízletesek lehettek ezek a csík-darabok, ha a bolond tokhal a szinte üres horoggal együtt bekapta őket. A horogtartó rúdra rongyokat, szalagokat, nyírfakérget kötöztek. Hiába, mindig mindent feldíszítenek, a ruhájukra, a lábbelijükre is mindenfélét rávarrnak. Hogy a rongydarabok miatt, vagy a füstölt szag miatt, de tény, hogy mázsaszámra fogták a halat. A halászidényben a szerződés szerint itt halászó szövetkezetiek ugyanazok mellett a homokpadok vagy szigetek mellett két-három tokhalat, egy-egy főzésre való kecsegét, ha fogtak. Később, legyőzve szégyen- és önérzetüket, közvetlenül az őslakók hálói mellé vetették ki a maguk hálóit. Az őslakók méltatlankodtak: „Miért teszed ezt? Rengeteg hal úszik a folyóban. Minek mászkálsz utánunk, miért akasztod össze a csapdákat?!" És tovább vándoroltak egyik helyről a másikra, kihasználták a jó halászidőt, mindig jó fogásuk volt, míg a jövevények, akik csapdáikat az őslakók által épp imént elhagyott helyekre állították, üresen emelték ki a horgokat. S most lám, egy helyi lakos, egy született halász is ezekhez a fafejűekhez - ahogy Csusban a jövevényeket hívják - teszi hasonlóvá magát, s ráadásul, kezet, sőt fegyvert emel egy emberre, nem is egyszerűen egy emberre, hanem a testvérbátyjára! A falut felkavarta a botrány, házról házra járt a hír. A Parancsnok felesége nem mert felnézni az utcán.
— Mi az, most már a bátyád életére törsz?! - támadt a férjére. - Teljesen megvadultál! Nem volt elég a véredből való lányod, testvérbátyádat is a túlvilágra akarod küldeni?! Akkor már jobb, ha mindannyiunkat egyszerre...
Korábban effajta vakmerőségért a Parancsnok véresre verte volna, megkorbácsolta volna a feleségét, de úgy, hogy ítéletnapig se felejtse el. Tajka halála óta azonban az asszony már nem félt semmitől, gyakran egész erejével nekitámadt, börtönnel fenyegette, a szeme elfehéredett, az arca rángatózott, a feje reszketett - érzi: megtört már belül a félelmetes csecsenc, könnyebben elbánhat vele, a gazemberrel.
Elindult hát az ifjabbik Utrobin, hogy megkövesse a bátyját. Úgy ment végig az utcán, mint a börtönudvaron. Ignatyics épp fát hasogatott, már messziről észrevette az öccsét, de hátat fordított neki, még szorgalmasabban aprította a nyírfatuskókat.
A Parancsnok köhint, de a bátyja tovább vágja a fát. Az ablak tüllfüggönye mögül csipkével szegett kis háziköntösében riadtan tekint ki Ignatyics gömbölyű, piros arcú felesége. A Parancsnok vörös mancsával úgy megszorítja a tornác oszlopát, hogy már-már víz csöpög a fából.
— Részeg voltam...
Ignatyics belevágta a fába a fejszét, megfordult és megigazította a sapkáját:
— A részegre talán nem vonatkozik a törvény? — itt szünetet tartott, s akár az iskolában, leckéztetni kezdte az öccsét. — Nem emberhez méltóan viseled magad, öcsém, nem emberhez méltóan. Az még csak hagyján, ha egymás között. .. De az emberek, a világ előtt. ..
A Parancsnok gyermekkorától utálta, ha leckéztetik, szinte fizikai fájdalmat érzett, ha korholták, kioktatták. Inkább verjék meg, tépjék szét, másszanak a pofájába, csak dumával ne gyötörjék. Pedig ismeri Ignatyics, jól ismeri öccse jellemét, most mégis annyira begerjedt, hogy nem a fejét hasítja szét, hanem szavakkal akarja megölni. „Na, gyerünk, gyerünk! Hiszen ügyesen forgatod a szavakat, te vagy a tekintély a családban! Játszd csak az eszed, teregesd ki a butaságomat. Az asszonyod csak úgy hegyezi a fülét, csak úgy szürcsöli, szívja magába okos szavaidat. Majd holnap a hivatalban lesz mivel szórakozni, még a csontjaimat is kizsigerelik az irodai hölgyikék!"
De ami a legelgondolkodtatóbb: pontról pontra mindig minden úgy van, ahogy a bátyja mondja. Amit a helybeliekről vagy amit a munkáról mond. Hiszen leváltják a kapitányt, ha nem hagy fel az italozással. És amit az orvhalászatról, a tiltott iparról mond: az is csak a színtiszta igazság — megmondta a csodatévő Kuklin is, hogy szövetségben kell dolgozniuk. De azért mégis, hogy megjátssza magát a bátyja, ingyen színházat rendez, jót tesz a kiegyensúlyozott lelkének. Még Tajkát is felemlíti mindjárt. De azt már nem tűri el a Parancsnok, felkapja a fejszét...
Csikorgatta a fogát, legyintett, mintha csak az arcáról hessegetne el valamit, és hazament. Ő is hozzálátott a favágáshoz, de olyan erővel, hogy némelyik forgács még a kerítésen is átrepült, valaki be is kiáltott az utcáról: „Hé!", majd egy dühös női hang jutott el a Parancsnok füléhez: „Mi van, csak nem az ördög tartja az ösztökét? Úgy aprítja, akár az ellenséget..." Munka közben a Parancsnok lecsillapodott, lehiggadt, gondolatai újra elrendeződtek, már nem cikáztak olyan tüzesen a koponyájában, nem ütköztek össze, hagyták, hogy felülkerekedjék a józan esze. „Lesz az még másként is — gondolta a Parancsnok szokatlan, bánatos nyugalommal — találkozunk majd valahol, egy keskeny pallón, ahol semmiképp sem kerülhetjük el egymást ..."
Egy hideg, őszi hajnalon Ignatyics kiment a Jenyiszejre, a halcsapdákhoz. Mielőtt elbújnának a mélyedésekbe, és hosszú téli álomba dermednének a tokfélék, mohón falják a rovarokat, ficánkolnak a zuhogókban, jóllakottan játszadoznak az úszókkal, így aztán sűrűn horogra is akadnak.
Az első két csapdáról Ignatyics leszedett vagy hetven kecsegét. Sietett a harmadikhoz, amely a három közül mindig a leggazdagabb zsákmányt ígérte. Úgy látszik, a legjobb helyen sikerült leeresztenie. Ez csak a leggyakorlottabb halászoknak sikerül: ugyanis nem egészen a fősodorba vetik be a csapdát, mert akkor fennakadhat, s a halak mellette úsznak el. Érzék, gyakorlat, ügyesség és jó szem kell ehhez. A szem pedig nem magától élesedik, és a szaglás sem magától finomul. Gyermekkortól jó barátságban kell lenni a vízzel, sokat fagyoskodni, csuromvizesre ázni a folyón, s akkor aztán úgy kotorászhat benne az ember, mint a saját kamrájában.
Ignatyics még a világosság beállta előtt odaért a harmadik csapdához. A parton egy lemetszett csúcsú fenyő mutatta az irányt, sötét harangformája még a gyér fényben is jól látszott, az alacsony felhőket súrolta. A nyirkos levegő szétterült a földön; Ignatyics az éjszakában fémesen és töredezetten csillogó folyóban nem találta el a pontos helyet. Ötször húzta végig a folyó fenekén a vasmacskát, rengeteg időt vesztett, csontja velejéig átfázott, de ahogy megtalálta és megemelte a csapdát, rögtön érezte: nagy hal akadt az egyik horogra!
Nem szedte le a kecsegéket. Pedig micsoda kecsegék voltak! ... Majd minden horgon vergődött, tekergőzött egy — s mind élő. Lesiklottak hát a horogról, és rögtön a mélybe úsztak, vagy sebzetten csapkodtak a víz felszínén, hegyes orruk a csónak oldalát döfködte. Ezeknek megsérült, átfúródott a gerincvelejük. Az ilyen halnak vége: sérült gerinccel, átszúrt légzacskóval, tépett kopoltyúval nem élhet tovább. Bármilyen nagy dög a menyhal, ha a csapda horgára akad, elszáll belőle a lélek.
Úszott a súlyos, hatalmas hal, ritkán, de erőset rántott a vontatókötélen, nem dobálta magát feleslegesen, nem esett pánikba. A mélybe igyekezett és oldalra húzott, s minél feljebb emelte Ignatyics, annál nehezebbé vált, annál jobban megmakacsolta magát. Még jó, hogy gyors rohamokkal nem próbálkozott. Akkor bizony a csónak oldalán, gyufaszálként töredeznek el a horgok, s ha az ember elbámészkodik, könnyen beakadnak a ruhájába, vagy a húsába. Még jó, ha van ideje a halásznak elkapni a csónak oldalát és elvágni a műanyagkötelet, amivel a csapda a horogzsinegeket a vontatókötélhez csatlakoztatja, különben...
Veszélyes, cseppet sem irigylésre méltó az orvhalász élete: fogjon halat, miközben a halálnál is jobban retteg a halászati felügyelőtől, aki a közelébe lopódzik a sötétben, elkapja, s megvan a szégyen, a veszteséget nem is számítva! Ha pedig ellenkezik, börtönbe kerül. Tolvajként él az ember a saját folyóján, és már annyira megszokta ezt, hogy valami ismeretlen, pótlólagos érzékszerve alakult ki: húzza kifelé a vergődő halat, teljesen belemerül, elkapja a szenvedély, semmi mást nem akar, csak kifogni a halat! Szeme, füle, esze, szíve — minden érzékszerve erre az egy célra irányul, minden idegszála megfeszül, keze, ujja hegye odaforr a vontatókötélhez, de valami, a gyomra fölött, ott oldalt, éli a saját életét, egész napos, állandó ügyeletet tart, mint egy tűzoltó. Ignatyics küszködik a hallal, igyekszik a csónakhoz irányítani, miközben amaz ott a mellkasában éberen ügyel, állandóan a sötétséget vizsgálja. A távolban szikraként fellobban valami fény, s ő máris felriad: vajon miféle hajó közeledik? Milyen veszélyt jelent? Engedje el a kötelet, eressze a halat a mélybe? Hiszen az még él, erős, képes elszabadulni és elúszni.
Ignatyics egész teste megfeszült, elhalkult a szívverése, a füle szinte csengett a megfeszített figyelemtől, a szeme le akarta győzni a sötétséget; mindjárt áram fut végig a testén, és pislogni kezd odabent a piros lámpa, mint tűz esetén: „Veszély! Veszély! Égünk! Égünk!"
Szerencséje volt. Egy teherhajó úszott el a folyó közepén, röfögve, mint Grohotalo sertéstelepének anyakocája. A nyomában egy szomorú hajócska vonszolta magát a távoli északra. Egyhangú, elnyújtott zene szólt, mint a szélvihar sivitása; a gyengén megvilágított fedélzeten három párocska imbolygott a zene ütemére, egymásba kapaszkodtak és erőtlen fejüket egymás vállára hajtották. „Szépen élnek — állt meg Ignatyics a munkában —, mint a filmeken!"
Ebben a pillanatban megmozdult a hal, oldalra húzott, kék szikrák pattantak ki a csónak oldalából a fémen súrlódó horgoktól. Ignatyics visszahőkölt, rátaposott a kötélre, rögtön megfeledkezett a szép hajócskáról, bár tovább figyelte az őt körülvevő éjszakát. Miután jelt adott magáról a hal — mintegy bemelegítve az összecsapás előtt —, lecsillapodott, nem rángatózott, csak húzott le a mélybe, buta, csökönyös makacssággal. Egész viselkedése, súlyos, elvakult igyekezete hatalmas, de már fáradt tokhalra utalt. Aztán már a tat mögött tajtékozott nehéz teste, forgolódott, lázadozott, szertefröcskölte a vizet. Megfeszítette a csapda vontatókötelét, de nem lefelé igyekezett, hanem előre, a sodrásba; a szakadt úszókkal, zsinórdarabokkal, horgokkal korbácsolta a vizet és a csónakot, s egy gombolyagba gubancolt össze mindent, a kecsegéket. a csapda horgait. „Sok még benne a szufla. Megvadult!" — gondolta Ignatyics beszedve a kötelet, és ekkor váratlanul meglátta a halat a csónak mellett. Meglátta és elképedt: egy fekete, lakkozottan fénylő farönköt látott, ferdén letöredezett, ágszerű uszonyokkal, meredek oldalam egy-egy rombusz alakú csontlemez — vért — húzódott végig, mintha a halat kopoltyújától a farkáig benzinfűrész lánca övezné. A bőre, amelyről leszaladt a víz és amelyen fényfonalak futottak végig a bekunkorodott farokig, átfonva a páncélzatot is, csak látszatra volt nedves és sima, valójában olyan volt, mint a murvával kevert üvegcserép. Nemcsak a hal nagyságában volt valami ősi és rendkívüli, de testalkatában is: az egyenesre gyalult fej két oldalán lecsüngő bajusztól kezdve egészen a hártyás, szárnyszerű farokig arra az őshüllőre emlékeztetett, amelyet Ignatyics a fia állattankönyvében látott.
A sodrásban örvénylett, kavargott a víz. A hullámok oldalba kapták, ide-oda dobálták a csónakot, s hallani lehetett, hogyan csikorognak a táncoló csónak fém oldalán a vágótok uszonyai. Az éves halat nem is nevezik toknak, úgy néz ki, mint valami toboz vagy tüskés gyík. Se formája, se íze, semmiféle ragadozó nem bántja, még kiszúrná a hasukat ez a vakarcs. És lám, a hegyes orrú tüskéből ekkora döggé nő! S miféle koszton? Bogarakat, férgeket, rákokat, réti csíkot zabál! Hát nem a természet rejtélye ez!?!
Valahol egész közel megszólalt egy haris. Ignatyics hegyezte a fülét — mintha a vízről hallatszana. De hiszen a haris hosszúlábú, szárazföldi madár, s idejében délre költözik. S most itt hangoskodna, egész közel, szinte a lába alatt? „Tán csak nem a nadrágomban szól?!" Ignatyics szerette volna tréfával feloldani feszültségét, elűzni dermedtségét. De nem támadt könnyű hangulata, és a lelkesedés, a vad hév, az elvakító, az égető, a mindent elemésztő szenvedély sem volt sehol. Csak lágy melegséget érzett ott, baloldalt, ahol az örökké éber figyelem őrködött.
A hal kifújta magából a levegőt, ez hangzott úgy, mintha a haris harsogna. S a régóta várt, ritka hal hirtelen vészjóslónak tűnt Ignatyics számára. „Hát ez meg mi? — hökkent meg a halász. — Sem istentől, sem ördögtől nem félek, egyedül a sötét erőket tisztelem... Lehet, hogy most is az erőtől ijedek meg?" — Ignatyics beakasztotta a kötelet a fém evezővillába, lámpát vett elő, s tolvajmódra, ruhaujjából rávilágított a halra. A víz felett, a vágótok gömbölyű hátán csillogtak a tüskék, farka erőtlenül, óvatosan járt, mintha görbe tatár kardot éleznének az éj sötétlő kövén. A vízből, a hal széles, csapott homlokát védő csontpáncél alól, két apró, sárga kör közepéből sörétnagyságú, fekete szemgolyó-fénytüskék fúródtak a halászba. Ezek a szemhéj és szempilla nélküli, meztelen, kígyóhidegségű szemek valami titkot tudtak.
A vágótok hat horgon csüngött. Ignatyics belevágott még ötöt — a szörnyeteg meg sem rezdült az éles szúrásoktól, amelyek átdöfték kemény bőrét, csak odakúszott a tathoz, a csónak oldalát súrolta, erőt gyűjtött, hogy belevesse magát a vízbe, leszaggassa a csapda zsinórjait, összetörje ezeket a parányi, jelentéktelen, mégis oly fájdalmas és veszedelmes vasdarabkákat.
A tokhal kopoltyúi mind szaporábban csattogtak és élesebben sípoltak: „Mindjárt megiramodik!" - dermedt meg Ignatyics. Nem az esze, csak a tapasztalata súgta neki: egymaga nem boldogul ezzel a szörnyeteggel. Még több horgot kell beleakasztani és elengedni - hadd fáradjon ki a mélyben. Ha jön halászni az öccse a saját csapdáihoz, biztos segít neki. Ha másban nem is, de az ilyen vakmerő dolgokban, a zsákmányért folytatott harcban legyűri a büszkeségét. Az állami gazdaság hajója kikötött a túlparton: a begyűjtött káposztáért ment, s amíg a hajóból ki nem pakolják a zöldséget, a Parancsnok nem jelenik meg az Oparihán.
Várni kell, várni! És ha megvárja, akkor mi lesz? Megosztoznak a halon? Kettévágják, esetleg három felé - öccsével a technikus is eljön, az a hitvány fajankó, szakasztott Damka. A halban két vödör ikra is van, ha nem több. Azt is osszák három felé? „Na, most látszik, milyen szemét vagy! Az Utrobin-féle hitványság ütött ki rajtad!..." - gondolta megvetéssel Ignatyics önmagáról. Miféle ember ő most? Miféle jellemvonása bújik elő? Jobb talán Damkánál vagy Grohotalónál, annál a Nyugat-Ukrajnából ideszakadt banditánál, vagy az öccsénél? A harácsolók kívül-belül egyformák! Csak egyeseknek sikerül leplezni magukat ideig-óráig, de eljön a pillanat, a fordulópont az életükben, ahogy a megboldogult Kuklin mondogatta, és mindenkit a megfelelő csapatba sodor, mindenkit a helyére tesz. Aki megállja a helyét, a saját eszét használja, minden csábítás ellenére csak a sajátját veszi el és nem kap a közös bogrács zsíros falatjai után - nem adja fel jellemét hiábavalóságokért, nem merül el a bűnben, nem tér le életútjáról -, az ilyen embernek kiharcolt és megérdemelt, saját helye van az életben. „Ej, okoskodás-bölcselkedés! - mosolyodott el Ignatyics. - Mindent megmagyarázol, mindent megértesz! Játszadozol, mint egy mutatványos! Inkább azt mutasd meg, milyen halász vagy!" - tüzelte, ingerelte magát az idősebb Utrobin. A szibériai hiúság, mohóság, amit ő, áltatva magát, szenvedélynek tartott, kihozza a sodrából az embert. - Ne bántsd! Hagyd! - csillapította önmagát. - Nem bírsz vele!
Azt hitte, hogyha hangosan beszél, az olyan, mintha valaki más szólna hozzá józanul, és hogy ettől a hangtól majd ő maga is kijózanodik. Ám szavai távolról és tompán hangzottak. Csak a halk hangok értek el a füléig, de értelméig már nem jutottak el, az már a cselekvést készítette elő lázasan, a zűrzavarból előbújt a vállalkozó szellem, hatalmába kerítette és irányította az embert. Ignatyics előkotorta a baltát és egy hegyes kampót keresett, hogy beleakassza az elkábított halba. Nem akart a part felé evezni, mert a víz áradóban volt, a part fölött hömpölygőtt. A hal pedig nem megy a sekélyesbe, ha csak megérzi is ikrás potrohával a szárazföldet, úgy megbokrosodik, hogy az összes zsinór és horog a pokol fenekére kerül. Az ilyen zsákmányt nem szabad elszalasztani. A halkirállyal életében csak egyszer találkozik - ha találkozik - az ember. Damka soha sem talált rá és nem is fog. Hiszen ő nem is halászik a folyón, csak a horgaival szöszmötöl...
Ignatyics megriadt, hogy önkéntelenül kimondta, ha csak magában is, a sorsdöntő szavakat. Túl sokat hallott már a halkirályról, szerette volna látni, kifogni, ugyanakkor azonban félt is. A nagyapja mondogatta: jobb elengedni az átkozottat, mintha csak véletlenül szabadulna el, keresztet vetni és élni tovább; és aztán újra rágondolni és keresni. Ám ha már egyszer kimondta, hát úgy legyen, el kell kapni a tokhalat a kopoltyújánál, és be van fejezve! Az akadályok eltűntek, a feje és a szíve a helyén van - annyi mindent összebeszéltek a régiek, a nagyapja is: de mit is tudhattak azok az erdei népek. ..
„Hej, egy életed, egy halálod!" - Ignatyics teljes erőből a hal fejére csapott a fejsze fokával de már a koppanásból tudta, hogy ütése mellécsúszott. Nem kellett volna ilyen erővel ütni, jobb lett volna kisebbet, ám pontosabbat. De újra nem üthetett, minden eldőlt egy pillanat alatt. A kampóval kapta el a halat, majdnem átbillentette a csónak oldalán. Diadalittasan fel akart üvölteni — vagy nem is, hiszen ő igazi halász, nem hibbant városi — csak éppen odaütni még egyet egész közelről, a hal kiugró homlokára, és halkan, győztesen, ünnepélyesen felnevetni. Még egy utolsó erőfeszítés, s közben jól megtámaszkodni a csónak oldalán... A kábult hal azonban hirtelen fordult egyet, nekiütődött a csónaknak, s a folyóból nem is vízcseppek, hanem fekete göröngyök röpültek szerteszét. A halász feje elnehezedett, a füle zúgott, valami beleszúrt a szívébe. „Ah"! - szakadt ki a melléből, mintha igazi robbanástól repült volna fel és zuhant volna vissza a néma ürességbe; gyengülő értelmével még megjegyezte: „Hát valahogy így lehetett a háborúban..."
A harcban felhevült benseje egyszerre elcsendesedett, hidegség öntötte el. Víz! Vizet nyelt! Süllyed! Lábainál fogva vonszolják a mélybe. „Belém akadt egy horog! Végem!" - s érezte is a tompa szúrást a lábszárában; a hal tovább vergődött, egyre mélyebben bevájva a horgokat önmagába és a halászba is. Ignatyics bánatosan és belenyugvással, teljes belenyugvással vette tudomásul: „Akkor hát... akkor vége..." De a halász erős, keménykötésű ember volt, a hal pedig elkínzott és fáradt. Ignatyicsnak sikerült legyőznie magában a lelkét betöltő belenyugvást, a halállal való megbékélést, amely már maga a halál, kulcs a túlvilág kapujához, ahol minden bűnös leiekre ugyanaz vár: „Hiába kopogtatsz a mennyország kapuján..."
Ignatyics felküzdötte magát, kiköpködte a vizet, nagy levegőt vett, meglátta maga előtt a csapda pókhálófonatát, belekapaszkodott, s a vontatókötél mentén elért a csónakhoz, megfogódzott az oldalában - tovább azonban nem jutott, lábába beleakadt még néhány horog. A kábult hal nehézkesen vergődött a meglazult csapdán: úgy látszik, kimozdította a horgonyt, összebogozta a zsinórokat, egymás után akadt bele a horgokba, de a halásznak is jutott belőlük. Igyekezett a lábát a csónak alá húzni, de a horgok nem engedték, a hal pedig, ha erőtlenül is, de fűrészként csillogó hátával, hegyes pofájával ekeként szántotta a víz sötét mezejét.
„Uramisten! Válassz szét minket! Engedd szabadulni ezt a vadállatot! Meghaladja az én erőmet!" — halkan, reménytelenül imádkozott a halász. Nem tartott ikont a házában, nem hitt istenben, nevetett a nagyapja tanácsain. Legalább a végsőkre gondolva hinnie kellett volna az öregnek, és ha csak a konyhában is, de tartam kellett volna egy szentképet, ráfoghatta volna akár boldogult édesanyjára is: ő hagyta örökül...
A hal lecsillapodott. Szinte tapogatózva közeledett a csónakhoz, és az oldalának dőlt -l ám, minden élő odabújik valamihez! A vágótok megvakult az ütéstől, elkábult a sebektől, tépett testét égették a horgok és a nagy kampó, érzékeny szívókáival tapogatva a vízben, orra hegyével az emberbe ütközött. Az megriadt, elszörnyedt, azt hitte, hogy kopoltyújával és szájával szörcsögve a hal élve felfalja őt. Megpróbált arrábbhúzódni, kezével tovább araszolt a megdőlt csónak oldalán, de a nagy hal továbbra is követte, hűvös orrporcával böködte meleg oldalát, megnyugodott, aztán mintha tompa pengével fűrészelné a bordáit, hozzádörgölőzött — miközben nedves csámcsogása, nagy pofája óriási húsdarálóra emlékeztette Ignatyicsot.
A vérveszteség a halászt és a halat egyaránt elgyengítette. Az ember vére lassan alvad meg a hideg vízben. De milyen vére van a halnak? Szintén piros. Halvér. Hideg. És kevés. Hiszen mire is kellene neki a sok vér? A vízben él. Nincs szüksége arra, hogy bármi is melegítse. Az embernek azonban, aki a földön él, neki szüksége van a vér melegére. Akkor meg minek keresztezték egymás útját? A folyók királya és a természet királya - a zimankós őszi folyóban
- közös csapdába került! Mindkettőjükre ugyanaz a kínos halál leselkedik. A nagy hal tovább kínlódik majd, hisz ő otthon van, a saját közegében, a vízben, és nincs elég esze ahhoz, hogy mihamarabb véget vessen ennek az áldatlan huzavonának. De neki, az embernek van annyi esze, hogy elengedje a csónak oldalát. És akkor mindennek vége... A hal is segít majd neki: lehúzza a mélybe, miközben a testét a horgok cafatokra tépik...
„Segít... Miben segít? Hogy megdögöljek? Hogy megfulladjak? Ne-em! Nem adom fel, nem és ne-em!..." A halász még jobban megszorította a csónak peremét, megpróbálta felrúgni magát a vízben, hogy becsapva a halat, minden erejét összeszedve átlendüljön az olyan közeli és olyan alacsonynak tűnő csónakba! Ám ekkor a feldühített hal mérgesen mozgatni kezdte a száját, a farkával szinte jelt adva csapott egyet, és — érezhetően, szúnyog csípésszerűen
— többször beleharapott a halász lábába. „Hát ezt hogy értsem?" — hümmögött Ignatyics a csónak peremén támaszkodva. A hal azonban ismét megnyugodott, közelebb úszott, de most nem simult a csónak oldalának, hanem álmosan a halász hóna alá dugta a fejét, a lélegzetét sem lehetett hallani; a víz lágyan simogatta a testét, és a halász titokban megörült: kimúlik a hal, nemsokára égnek fordítja a hasát! A levegő elcsigázta, sok vért is veszített, úgy tűnt: végképp elkészült az erejével az emberrel folytatott küzdelemben.
A halász teste is elernyedt, és úgy érezte, hogy rövidesen ő maga is álomba szenderül. A hal bizonyára felismerte, hogy a mindkettőjükre leselkedő halálos vég pillanatában sorsuk immár elválaszthatatlanul összefonódott, így hát az élet hátralevő perceiben nem akart a halásztól megválni. Csak a kopoltyú lemezei mozogtak, és ez olyan hangot hallatott, mint amikor valahol messze száraz farönköt fűrészelnek. A nagy hal egyenletesen mozgatta a farkát és az uszonyait, így önmagát és a halászt is a víz felszínén tartotta. Megnyugtató álom bódulata szállta meg mindkettőjüket, elcsendesítette testüket és tudatukat.
A ragadozó és az ember tűzben és vészben, a természeti csapások idején nagyon sokszor nézett farkasszemel egymással — az ember és a medve, az ember és a farkas, az ember és a hiúz —, ölre menve, egymás halálát lesve olykor napokon, éjszakákon át. Sokat meséltek ilyen rémtörténeteket. De hallott-e már valaki arról, hogy az ember sorsa egy hal sorsával együtt teljesedjék be, egy haléval, amely hideg, bárgyú, csillogó páncél vértezetet visel, viaszsárga szemmel bámul, ezek a saemek azonban egy cseppet sem hasonlítanak a vadállatokéra — a vadállatoknak okos szemük van! —, sokkal inkább a malacok ostoba-hájas szemét idézik fel?
Bár sok minden megtörtént már a világon, az emberek nagy többségének nincs tudomása ezekről az eseményekről. Itt van ő, Ignatyics, egy a sok közül, elerőtlenedve, meggémberedve — elengedi majd a csónak szélét, s a hallal együtt leszáll a folyó mélyére, és addig fog ott hányódni, sodródni, míg a csapda szét nem málik. Az pedig kapronból készült, kibírja a tél beálltáig is! Testét cafatokra tépik majd a horgok, s jót falatoznak belőle a halak, a réti csík, a rovarok, bogarak, a maradékon pedig megosztoznak a különböző vízibolhák, tetvek. És ki sejti majd, hogy ő merre van? Hogyan végezte? Milyen kínokat élt át? Emlékszik az öreg Kuklinra, aki úgy három éve szintén ugyanitt, valahol az Opariha közelében merült el a vízben, és örökre nyoma veszett. Egy darabka nem sok, annyit sem találtak meg belőle. Ilyen a víz, az őselem! Kővonulatok, hasadékok vannak benne, ide vonszolja, ide tuszkolja majd be őt is a hal...
Egyszer Ignatyics maga is látott egy vízbe fulladt embert. A folyó fenekén feküdt, közvetlenül a part mentén. Meglehet, hogy egy hajóról esett a vízbe, majdnem kivergődött a partra, de nem tudta, hogy milyen közel van már, és feladta a küzdelmet. Ám lehet az is, hogy a szíve mondta fel a szolgálatot, s az sincs kizárva, hogy részeg volt, vagy egyéb szerencsétlenség történt — ki tudná utólag megmondani? A vízbe fulladt szeme, amelyet a halál ólomhártyája borított, olyan nagy és gömbölyű volt, hogy hirtelen úgy tűnt, nem is emberi szem. Bizonyára azért ilyen csúnyán dülledt, mert az apró halak kicsipegették a szempilláit, körülrágták a szemhéját, és befurakodtak a szemgolyó alá. A halott füléből és orrlyukából apró folyami menyhalak és réti csíkok farkincái lógtak ki, amint kéjesen eszegették a húst, tátva maradt szájában pedig csellék nyüzsögtek...
— Ne-e-e-m aka-aro-o-m! Nem aka-aro-om! — nyöszörögte Ignatyics, és megrándult a teste, majd elkezdte püfölni a hal fejét. — Kotródj! El innen! Eredj!
A hal megmozdult, súlyos testével felkavarta a vizet és magával húzta a halászt. A keze csúszkált a csónak oldalán, az ujjai lassan elernyedtek. Amíg egyik kezével a hal fejét csépelte, a másik teljesen elgyengült, de akkor összeszedte az utolsó csepp erejét, felhúzódzkodott, és az állával tartotta magát a csónak oldalán. Recsegtek-ropogtak a nyakcsigolyái, reszelt, sajgott a torka, ugyanakkor a keze megpihent, a teste azonban, s főként a lába szinte teljesen érzéketlenné, idegenné vált, a jobb lábát már nem is érezte. És ekkor elhatározta, rábírja a halat, hogy minél előbb kimúljon: — Hát mire vársz még? — kérdezte remegő, szaggatott hangon, valami olyan szánalmas, képmutató hízelgéssel, amiről nem is gondolta, hogy benne is megvan. — Úgyis megdöglesz... — Hirtelen az a képtelen gondolata támadt: a hal megértette, amit mondott, így hát helyesbített: — ... elpusztulsz. Nyugodj bele! Neked is könnyebb lesz, meg nekem is. Én az öcsémet várom, de te kit vársz? — és reszketett, vacogott a foga, s egyre gyengülő hangon hívta az öccsét: — Öcsé-ém!...
Hallgatózott - semmi válasz. Mindenütt csend. Olyan mély csend, hogy saját lelkének rezdülését is meghallja az ember. S a halász újra kábulatba zuhant. A sötétség még szorosabban tapadt köré, csengett a füle, tehát végképp elveszett. A hal az oldalára fordult — ő is kimerült, de egyelőre nem akarta megadni magát a víznek és a halálnak —, nem fordult a hátára. Már a kopoltyúi sem mozogtak, csak halkan csikorogtak, olyan hangot hallatva, mintha a szú rágná a fát, amely a kéreg vastag köpenye alatt megsavanyodott a nedvességtől.
A folyó felett kissé kivilágosodott. A távoli égboltot a hold és a csillagok ólomszerűvé tették, jeges villódzása átszivárgott a felhődombok között, amelyek sebtében összegereblyézett, de kazalba — ki tudja miért — nem rakott szénacsomókra emlékeztettek; az egész égbolt most még magasabbnak látszott, az őszi folyóból is hideg fény tört fel. Elérkezett a reggel. A víz felső rétege, amelyet a bágyadt őszi nap sugarai nappal átmelegítettek, most lehűlt, és a folyó fenekéről a mélység fehér arca derengett át a víz felszínén. Nem kell ilyenkor a folyót nézni. Éjjel fagyos, utálatos a folyó. Jobb ha felfelé, az égre néz ilyenkor az ember.
Ignatyicsnak eszébe jutott a Fetyiszova folyó melletti kaszáló, amely most valahogy sárgának rémlett fel előtte, mintha petróleumlámpával vagy mécsessel világították volna meg. Semmi hang, semmi mozgás a réten, csak a lába alatt érzett valamiféle suhogást, meleg szénasuhogást. A rét közepén hosszú, lesimított tetejű szénakazal, megsüppedt csúcsán át póznák merednek az égre. Vajon miért sárga minden? Miért hangtalan? Csak a csengés sűrűsödik — mintha a lekaszált fűszálak mindegyike alatt egy-egy parányi kovács bújt volna meg, s szünet nélkül vernék a vasat, s végtelen, egyhangú, andalító zenéjükkel mindent betöltenek a környéken. „Hiszen én a végemet járom!" — riadt föl Ignatyics. — „Lehet, hogy már a folyó fenekén vagyok? Minden sárga..."
Ignatyics megmozdult, s mindjárt megérezte maga mellett a tokhalat. Fáradt, elcsigázott testével is megérezte: a hal szorosan és kíméletesen simult hozzá kövér, lágy hasával. Volt valami anyai ebben a gondosságban, a szándékban, hogy úgy melegítse, óvja, mint a testében születő életet.
„Vajon nem halbőrbe bújt ember ez?"
Abból, ahogy szinte kéjesen, jóllakott lustasággal szendergett az oldalán, s a száját ropogtatta, mintha káposztát enne, ahogy igyekezett az ember közelében maradni; azonkívül a homloka is, amelyet mintha betonból öntöttek volna, és szöggel karcolták volna bele a csíkokat, szemgolyója, amelyet hangtalanul jártatott ide-oda a homlok páncélja alatt, bátor tekintete, amelyet idegenül, de nem minden szándék nélkül vetett rá — mind-mind arról árulkodott: halbőrbe bújt ember! És magában hord egy másikat is. Volt valami bűnös, valami emberi a halkirály gyötrelmes kínjában, mintha valami sejtelmes, gyönyörűséges gondolata támadna a közelgő halál előtt.
De hát mire tud emlékezni ez a hideg, vízi teremtmény? Íme, most is mozgatja féregszerű csápjait, amelyek elöl nyálkás békabőréhez vannak tapadva; bajusza mögött fogatlan szája mozog, hol szorosan összeszorítja, hol meg kiöklendezi rajta a vizet. A táplálkozáson kívül, azon kívül, hogy túrta az iszapot, és kiválogatta belőle a kukacokat, mi volt még számára érdekes az életben?
Egy évben egyszer lerakta ikráját a köves folyófenékre. Volt még valami más is ezen kívül az életében? Micsoda? Hogy lehet az, hogy Ignatyics korábban nem vette észre, milyen undorító ez a hal! Utálatos, lágy nőstény-húsát gyantaszerű sárga zsírréteg borítja, amelyet alig képesek összetartani a porcok, az egész olyan, mint egy bőrzsák, amelyen öt csontlemez vonul végig, de ilyen orra nincs rajta kívül más halnak, meg aztán azok a bajusz-kukacok, a sárga zsírban
úszkáló malacszemek, vagy a fekete ikrával tele bendő, amilyen szintén nincs más halnak — mind-mind undorító, émelyítő, szégyenletes!
És egy ilyen undorító féregért képes az ember megtagadni önmagát! Hatalmába kerítette a kapzsisága!
Ignatyics előtt elhomályosult, eltávolodott még a gyerekkora is, bár, ha jól meggondoljuk, igazában nem is volt gyerekkora. Amennyire emlékszik belőle, az mind a csónakban, a folyón, az átkozott hal utáni hajszában telt el. A Fetyiszova folyócska melletti kaszálójukat ellepte a tövis. Az iskolai könyvtárba soha be se kukkantott. Később ő lett a szülői munkaközösség elnöke, ám hamarosan leváltották, mert egyszerűen be se tette a lábát az iskolába. A munkahelyén községi tanácstagnak jelölték, hiszen igyekvő, becsületes dolgozó, de aztán hallgatólagosan elvetették: orvhalász, harácsoló, miféle küldött lenne belőle? Önkéntes rendőrnek sem vették be, alkalmatlannak minősítették. Nem is bánta, bajlódjanak csak maguk a huligánokkal, csípjék el és próbálják őket megnevelni nélküle, ő nem ér rá, a halakat hajszolja. Őt aztán semmilyen bandita sem fenyegeti! Vagy mégis fenyegették? Tajkát, kedvenc unokahúgát...
Ó, az a gálád bandita! Gépkocsival egy oszlopnak szorította a fiatal, gyönyörű, éppen virágba szökkenő, hamvas leányt. Biztos, hogy az utolsó pillanatban is a szülőapjára és szeretett nagybátyjára gondolt, bár érthetően, magáért kiáltott. És ezalatt ők? Hol voltak ők? Mit csináltak? Kinn voltak motorcsónakukkal a folyón, a halakat hajkurászták, ravaszkodtak, mindig kivágták magukat a bajból. Az iskolában nagy kínok közepette kihúzott négy telet.
Az órákon, a padban ülve tollbamondást írt, vagy verset hallgatott, gondolatai azonban a folyón jártak, kalimpált a szíve, rángatódzott a lába, bizseregtek a csontjai: gyerünk, jön a hal! Jön, Jön! S íme itt van! A legnagyobb! A halkirály. Maradt volna inkább...
Újra nagyapjára gondolt. Elhitte neki a varázslatait, babonás dolgait: „Zinovej, ha kis halat fogsz — náspángold el egy bottal. Vedd le a horogról, s miközben ütöd, mondogasd: „Jöjjön ide apád, anyád, nagybátyád és nagynénéd, meg annak a felesége!" Amikor jól elpáholtad, dobd vissza a vízbe és várjál. A halász akarata teljesedik." Így hát megvesszőzte a kis halat, eleinte komolyan, később, ahogy felcseperedett — már kétkedő mosollyal, de azért csépelte a kis halat, mintha továbbra is hinne e babonában — bár igaz, kerültek nagy halak bőségesen, de ki tudná azt eldönteni, hogy ki volt itt a „papa", a „nagybácsi" és a „nagybácsi felesége"... Nagyapám, az örök halász, összekuporodva feküdt a kemence tetején és egy pillanatig sem hagyta abba a jövendölést, pedig úgy recsegett a hangja, mintha a torka is reumás volna: „Gyermekeim, ha lelketeket valami súlyos bűn nyomja, vagy ha valami becstelenséget követtetek el, ne kezdjetek a halkirállyal, mert nagyon megjárjátok — engedjétek el rögtön. Engedjétek el, hadd menjen a dolgára! Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra." Sem a külseje, sem életének egyéb részlete, egyetlen legcsekélyebb tulajdonsága sem maradt meg Ignatyics emlékezetében, a halászkalandokon és az intelmeken kívül semmire sem emlékezett nagyapjából. S ez ma már másodszor jutott az eszébe. Eső után köpönyeg!
De milyen becstelenséget, vétket követett el, hogy most így megbűnhődik érte?
Ignatyics az állával elengedte a csónak oldalát, rápillantott a hal széles érzéketlen homlokára, páncéllal védett kobakjára, amelyen sárga és kék erek keverednek a porcok között. Ahogy beleesett a saját csapdájába, világosan, részletesen megjelent előtte mindaz, amit egész életében igyekezett távol tartani magától; eleinte megpróbált szabadulni ezektől a kellemetlen emlékektől, szándékosan menekült a feledésbe, de az utolsó ítélettel már nem volt ereje szembeszállni. Eljött az ideje, hogy számot adjon a bűneiről, ütött az utolsó órája.
... Glaska Kuklina, a furfangos, hóbortos ötletekre mindig kapható leányzó, akinek valamikor udvarolt, egyszer kiötlötte, hogy egy megfőzött tokhal koponyáját teszi fel maszknak, és hogy a hatás még nagyobb legyen, egy zseblámpát is beleszerelt. Amikor a népház sötét termében először megjelent a maszkkal, a jónép majd a falra mászott ijedtében. A félelem olyan mint a feslettség — előbb megretten tőle az ember, aztán vonzóvá válik. Ettől kezdve Csusban az emberek apraja, nagyja ilyen maszkban szórakozott.
Tulajdonképpen minden Glaska Kuklinával kezdődött... 1942-ben a csusi fűrésztelepre egy munkásszázad érkezett, hogy a lőszeres ládákhoz deszkát fűrészeljenek. A parancsot egy cingár, de annál hangosabb hadnagyocska osztogatta, aki nemrég hagyta el a kórházat; mellén kitüntetés. Ő volt az első sebesült parancsnok, aki Csusban megfordult. A lányok elaléltak a szépségétől meg a harci érdemeitől, érthető hát, hogy nem a szerénységével akarta elkápráztatni őket. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a hadnagy sastekintete nem kerülhette el a szemrevaló Glaska Kuklinát sem. Hamar el is találta a gyenge pontját, és Csusban csiklandós hírek kaptak lábra.
Ignatyics, akkor még inkább csak Zinka, Zinovij vagy Zinovej, ahogy a nagyapja szólította, keményen vallatóra fogta Glaskát, a kedvesét. Glaska Zinovij mellére borult:
„Magam sem értem, hogy tehettem... Végzetes tévedés..." „Szóval, tévedés? Méghozzá végzetes! Hát jó! De a tévedésért is fizetni szoktak! A végzetes tévedésért pedig — duplán!"
De a gavallér egyelőre nem adta látható jelét annak, hogy bosszúra készülne, időnként kirúgott a hámból, oda se figyelt arra, hogy mit fecsegnek a lányok, és ha puhatolózott is, csak a jómodor határain belül. Tavasz közeledtével a parancsnokot visszahívták a hátországból. Az anyák megkönnyebbülten felsóhajtottak, a faluban lecsillapodtak a szenvedélyek, elültek a pletykák. Glaska újra kivirult, de valahogy még sem találta meg igazi önmagát. Olvadáskor, amikor az éjszakák egyre rövidebbek és tavasziasan szeszélyesek lettek, és a madarak éneke is felhangzott a kertek alatt, a réteken — be nem állt a szájuk se éjjel, se nappal — az ifjú gavallér magával csalogatta Glaskát az elöntött éjszakai legelőn túlra, odaszorította egy fűzfához, amelynek a kecskék lerágták a kérgét, összecsókolgatta, agyonszorongatta, egyszóval mindent pontosan úgy csinált, ahogy tapasztalt barátai, akik felheccelték, kitanították, hogy bármi áron is, de számoljon el az „árulóval". „Mit akarsz? Mit gondolsz? Nem lehet!" - könyörgött Glaska. „A hadnagynak szabad?! Tudd meg, én is behívót kaptam. Meglátod, nem adom alább főhadnagyi rangnál!" Amint a fiú a hadnagyról kezdett fecsegni, a lány a kezét megadóan leengedte, szerette Zinovijt, ezt a buta ősszibériait, aki most kedves szavakkal halmozta el - s kihasználta az engedelmességét. Közben meg is feledkezett a bosszúról és a hadnagyról, sőt még saját magáról is. Csak később tódult a fejébe a vér, amikor szeméről elszállt a köd, s emlékezetében újra felrémlett a hadnagy alakja, harmonikaszárú csizmája, a mellén csillogó jelvény és kitüntetés, meg az arcán a fronton szerzett piros forradás! Hát kibírhatja ezt egy féltékeny szív? Zinovej odaállította az engedelmes leányt a meredek partra, arccal az ártér felé fordította, lehúzta róla flanell bugyiját, amelyet tarka szövettel behúzott gombok díszítettek: leginkább ezek a gombok maradtak meg az emlékezetében, mert mint szegényes díszek, majdnem meggátolták közönséges tettében. De ekkor már ágaskodott benne az indulat, hogy megalázza a lányt, aki bevallotta a bűnét, s aki ezzel bátorságot adott neki. Így aztán a pityergő, remegő Glaskát meglökte a térdével, s a lány beleesett az ártéri vízbe. De azért sekély helyet nézett ki a dörzsölt gazember, nehogy véletlenül elmerüljön a kedvese, majd kéjesen hallgatta, figyelte, hogy toporzékol és jajveszékel a lány a sekély, de jéghideg vízben, miközben már-már a lelkét leheli ki; ő pedig, mint aki jól végezte dolgát, gyáván hazakullogott.
E naptól kezdve mély, ellenséges titok válaszotta el a két embert egymástól. Amikor Zinovej Frunzéban letöltötte a katonaidejét, feleséget hozott magával. Ez idő alatt Glaska szintén feleségül ment egy más vidékről jött háborús rokkanthoz, aki a hadikórházban kitanulta a számvitelt. Glaska nagyon szerényen élt férjével, és három gyerekével. Ignatyics valahol a lelke mélyén megértette, hogy mind férjhezmenetele, mind pedig udvarias köszönése: - „Üdvözlöm, Zinovij Ignatyevics" —, miközben katonásan a combjára szorította a kezét, és hamar elsietett —, mindez biztos annak az ő egykori gyalázatos tettének a következménye. Mert közben megtanulta, hogy semmilyen gaztett nem múlik el nyomtalanul, így hát az sem, amit ő követett el, s amivel tejfölösszájú suhancként még el is dicsekedett; ma már szégyent és gyötrelmet érez miatta.
Remélte, hogy majd idegen földön, idegen emberek között elhomályosul a múlt, de amikor bevonult a seregbe, annyira epekedni kezdett a szülőföldje után, olyan fájdalmasan nehezedett rá a múlt, hogy összeroppant súlya alatt, és bűnbánóan levelet írt Glaskának. De választ nem kapott.
Megérkezése után az első este már ott ólálkodott a szovhoz tehénistállója mellett — az asszony itt volt fejőnő —, s amikor találkoztak, elmondta az előre kigondolt bocsánatkérő szavakat. „Majd isten megbocsát magának Zinovij Ignatyevics, nekem már erre nincs erőm, elfolyt a könnyeimmel. — Glaska itt elhallgatott, megvárta míg újra egyenletesen tud lélegezni és hangja is megnyugszik egy kicsit, aztán összeszorult torokkal befejezte a beszélgetést. — Már nemcsak a lelkem, de a csontjaim is üresek..."
Ignatyics soha többé nem emelte nőre a kezét, a legkisebb aljasságot sem követte el egyikőjük ellen sem, a lábát ki se tette Csusból, a falujából, öntudatlanul is reménykedett, hogy megbékéléssel, szolgálatkészséggel, erkölcsösséggel jóvá teszi a vétkét, és bocsánatot nyer. De nem hiába mondják: a nő — isten különös teremtménye, és aki ellene vetkezett, annak a büntetése sem mindennapi. Az istenhez csak imádsággal lehet közel jutni. Fogadd hát el, Ignatyics, megérdemelt büntetésedet, s ha már egyszer be akartad bizonyítani, hogy igazi férfi vagy — maradj is meg annak! Ne ess kétségbe, ne szipogj, ne kísérletezz rögtönzött imával, képmutatással magadat és embertársaidat ne áltasd! Mit csinálsz itt a folyón? Várod a megbocsátást? Kitől? A természet, barátocskám, szintén nőnemű! S hányszor megtiportad te is! Látod, így van ez: mindenkinek meg kell adni, ami az övé — így az Istennek is, ami az Istené! Szabadítsd meg a nőt magadtól és az örök bűntől, és vállald magadra saját gyötrelmeidet és mindazokét, akik e percben ezen a földön, e kerek ég alatt kínozzák a nőt vagy galádságot követnek el ellene!
Ignatyics nem is mozgatta a száját, de remélte, hogy valaki mégis meghallja a szavait, szaggatottan, fulladozva lihegte: — Bocsássátok mee-g... Gla-asa-a-a bocsá-ááss meg. — Megpróbált lazítani az ujjain, de a keze görcsbe rándult, a szemére vörös fátyol borult az erőlködéstől, most már nemcsak a feje zúgott, hanem az egész teste. „Úgy látszik, még újabb gyötrelmek várnak rám — gondolta Ignatyics, és csónak szélébe kapaszkodva várt, remélte, hogy az ujjai hamarosan maguktól is felmondják a szolgálatot.
Az éj összesűrűsödött a halász feje fölött. Az ég és a víz mozgása, a hideg és a sötétség egybeolvadt és megkövült. A halász már semmire sem gondolt. A szánakozás, a bűnbánat, sőt a fájdalom és a lelki gyötrelmek sem kínozták már, a lelke mélyén is elcsendesült minden, úton volt egy másik, szelíd és békés álomvilágba; de a kis őr, ott a melle bal felében nem vett tudomást az ő belenyugvásáról — a halász sohasem ismerte őt, pedig ő vigyázott eddig is a gazdájára, őrködött felette, dobbanásaival jelezve az életet. Az öblös szúnyoghangot határozott, meggyőző, a sötét homályt áttörő berregés követte, amely erőt kölcsönzött a testnek, s reményt élesztett a halász szívében. Ignatyics erőlködve kinyitotta a szemét — a folyón a „Vihar" csónakmotor hangja futott végig. Ignatyics a halál torkában, már-már eltávolodva a földi világtól, képes volt rá, hogy a hangja alapján felismerje a motor márkáját és annyira becsvágyó volt, hogy legelőször is ennek a felismerésének örült, kiáltani akart az öccsének, de az életösztön úrrá lett rajta, felrázta a gondolkodását. Mindenekelőtt tudatosította magában, hogy vár: hisz egyszerű erőpocsékolás lenne most kiabálni — amikor úgyis erejéből van a legkevesebb. Ha majd elcsendesedik a motorzúgás, ha a halászok már a hálójuk kötelét húzzák, akkor fog kiáltani torka szakadtából.
A motorcsónak keltette hullámok meghimbálták Ignatyics csónakját, felcsaptak a hal páncéljára ; a vágótok eddig pihent, erőt gyűjtött, de most váratlanul felriadt, ő is megérezte a hullámokat, amelyek valaha kikeltették a lágy, fekete ikrából, ringatták a kövér jólét napjaiban, vidáman kergették a folyón lefelé, az ívás titokzatos idején.
Ütés. Rándítás. A hal a hasára fordult, ágaskodó uszonyaival megtalálta az áramlat irányát, a farkával meglendítette magát, és ha egyszerre ki nem szakad belőle néhány horog, a halászt is magával vonszolja, elszakítja, eltépi a csónaktól. A hal addig evezett, csapkodott a farkával, amíg teljesen ki nem tépte magát a csapdából: cafatokban lógott rajta a bőr, és jó néhány halálos horoggal a testében, súlyos sebektől vérezve — de még sem legyőzve —, már valahol a távolban szelte a vizet, farkával csapkodta a hideg áradatot; vad hév ragadta magával a kiszabadult, mesebeli halkirályt.
„Eredj csak, hal, eredj! Senkinek nem szólok majd felőled. Élj, ameddig még tudsz!" — mondta a halász, és ő maga is megkönnyebbült: a teste attól, hogy már nem húzta lefelé a hal, s nem függött rajta koloncként, a lelke pedig a még tudatáig el sem jutott szabadságérzéstől. Ignatyics érezte, hogy erő áramlik belé, és kísérletet tett, hogy felkapaszkodjék a csónakba, de ez sehogyan sem sikerült — bár a hal már messze járt, de a csapda még húzta lefelé, a horgokon hadakoztak a kecsegék, azok is ki akarták szabadítani magukat, hogy fürgén eltűnjenek a mélyben, rábízzák magukat az áramlatra, vagy találjanak maguknak egy kis gödröt, ahol majd csábító, nyugodt téli álmukat töltik.
Várni kell még.
Egy utolsót még tüsszentett, majd végleg elcsendesedett a motor. De messze van! Meghallják-e, ha kiált? Csikorog a vas — a halászok vasmacskával emelik fel a csapdát a folyó fenekéről, a kötelet ráerősítik az evezővillára. Mielőtt megkezdenék sötét rablómunkájukat, rágyújtanak. A gyufa lángja felvillant, imbolygóit, majd kihunyt. A halászok belehallgatóznak az éjszakába, mélyeket szívnak a cigarettából, minden oldalról körülveszi őket, rájuk hajol a sötét, és nem tudni, hogy az ilyen sűrű őszi sötétben mi rejtőzködik. Csak legalább ez a törvény, meg a halászati felügyelő, a törvény szolgája és ellenőre ne volna, legalább ez ne volna...
„Anyácskám, egek királynője! Mentsd meg és őrizd meg bűnös lelkemet — imádkozott Ignatyics. — Mindenre megesküszöm, ami szent, hogy felhagyok a halászassál, soha életemben nem eszem se húst, se halat, csakis zöldséggel táplálkozom majd. Glaha előtt pedig földig hajolok. Büntess meg, csavard ki kezem-lábam, tépd ki a nyelvem, ha nem tartom meg adott szavamat. Nincs annál erősebb eskü, mint amit tűzben és vízben fogad az ember..."
Ignatyics lélegzetet vett, kinyitotta a száját: a folyó felett valami ugatásféle hang futott végig. A csónakban biztos azt gondolják: egy ragadozó jött le a folyóhoz, erőlködve üvölt, bajt jósol. Ignatyics kiszuszogta magát, meleg levegőt gyűjtött a tüdejébe, és rekedt, szipogó-panaszos hangon segítségért kiáltott:
— Öcsé-é-é-m! Öcskö-ö-ös!
A csónakmotor felberregett, és Ignatyics megérezte az elégett benzin szagát, sőt még egy enyhe meleg fuvallat is megcsapta. „Szó! Emberi szó! Hát van az emberi szónál erősebb, érthetőbb? Az öcsém otthagyta a hálóját! Derék ember! Nagy a bánata. Elpusztították Tajkát. A lányát! Én meg mint egy gyereket, mindenki előtt jól leteremtettem. Csak ne volna olyan gőgös! Tajka, szegény kis unokahúgom... Ma téged is megsirattalak, érted is fizettem..."
— Mintha az Opariha felől jönne — hallotta Ignatyics a szovhoz szerelőjének a hangját. „Ő is rendes ember! Igaz, néha felönt a garatra, de hát olyan nagy bűn ez manapság? Csupa rendes, jó ember él a földön. Akkor hát minek ez a harácsolás, a kapzsiságtól elveszítjük emberi arcunkat, mindenki magának él, elhúzódik a másiktól. Pedig magukon segítenének, ha másokra is figyelnének..."
— Héé-é, ki van itt? — jutott el Ignatyicshoz a hang, amikor elhalt a motorzúgás.
— Mentsee-eteek me-eg!
Hogy hogyan emelték be a csónakba, s hogy szedték ki testéből a hegyes horgokat és hogyan távolították el csuromvizes ruháját — Ignatyics nem emlékezett rá. Arra ébredt, hogy félrenyelt, és a torkát meg a gyomrát égeti a vodka. Esőköpenybe és lélekmelegítőbe bugyolálva feküdt a csónakban, az áruvédő alátéten. Alatta a kecsegék ficánkoltak és csiklandozták a köpenyt. Ignatyics szeretett volna oldalt fordulni, mert azt gondolta, hogy ezek a kecsegék úgy megrázzák őt is, meg a csónakot is, hogy nemcsak a part menti kövek, de még az égen a csillagok is elmozdulnak a helyükről, ide-odagurulnak és egymáshoz koccannak.
Az öccse vodkásüveggel állt mellette, és nézte a zseblámpa halvány fényénél. Ignatyicsnak úgy rémlett, hogy a Parancsnok tekintete diadalittas, de elhessegette magától ezt a gondolatot, és inkább azt képzelte, hogy az öccsének valami egyszerű, emberien együttérző gondolata támadt: „Hogyan segíthetnék rajtad?" — vagy ehhez hasonló. Ignatyics arra gondolt, hogy jól mondják az emberek, valóban látni az öccse szemén, hogy együtt él a bánatával, gyakran még sír is a hajóján.
— Édes Istenem! — fohászkodott Ignatyics elcsukló hangon: — Elvesztem...
Öccse felemelte Ignatyics fejét, még egy korty vodkát töltött a szájába, a maga tenyerébe is löttyintett egy keveset az üvegből, benyúlt Ignatyics inge alá, és erősen megdörzsölte a mellét kemény, már-már elszarusodott tenyerével.
— Mennyi kecsege! Mennyi hal! Nekem soha nincs ekkora szerencsém — ujjongott a Parancsnok társa.
— Mind! Az egész háló.. . meg a halak is ... — nyögte Ignatyics, és elvesztette minden reményét, mert tudta, hogy amíg ki nem emelik a zsákmányt, úgysem mennek haza. — Mind a tiétek...
— Azonnal megyünk! Egy pillanat!
És Ignatyics még egyszer feljajdult ezen az éjszakán, teljesen átadva magát az irgalmat nem ismerő szenvedésnek; tudta, hogy ő ugyanígy tenne: mindent odaadna — a vodkát, a kenyerét, a gyufáját, az utolsó ingét is — csak a fogás maradjon, a zsákmány ne vesszen el.
— Légy átkozott! — buggyant ki Ignatyicsból a szó, mielőtt eszméletét vesztette, s ki tudja: a folyónak mondta, amely simogatta a csónak oldalát, vagy a halaknak, amelyek tömegével akadtak a horogra, vagy a végzetes, a zsákmányszerzés szenvedélyével megvert, elvakult emberi természetet átkozta?
Ignatyicsot repülőgéppel Krasznojarzszkba szállították. A helyi kórházban nagy nehezen sikerült megmenteni az életét, de a fél lábát le kellett vágni.
Télidőben bágyadtán, sápadtan érkezett meg Csusba, s az első amit meglátott — az összekötő csatorna jegén, a lékek mellett horgászok görnyedeztek. Fagyoskodva lesik-figyelik az úszókat: mikor harap a hal. A parton tüzek égnek, kutyák futkároznak, gyerkőcök zsivajognak.
Tavasszal Ignatyics eladta a házát, a csónakját és a halászbódéját. Ezek az acélpántokkal megerősített bódék árnyékszékre, vagy szállító konténerekre hasonlítanak, és tömegével állnak a Jenyiszej mentén. Csusban az első ilyen bódét egykoron egy dolgos, ügyeskezű ember állította fel: Zinovij Ignatyevics Utrobin.
Az idősebb Utrobin Frunzéban telepedett le. Hálából, amiért megmentették az életét, az öccsére meg a szerelőre hagyta a szerszámait, vékony épületdeszkából készült, szétszedhető melegházát, háztartási eszközeit, több évre elegendő tűzifáját, és még a vadászkutyáját is, amely vonításával felverte az egész környéket, míg el nem pusztult bánatában.
Ignatyics Frunzéban még a csusinál is szebb házat épített magának; zöldséges- és gyümölcskertet művel és nyugdíjat is kap. Elutazása előtt a feleségét és a pletykafészek asszonyokat is megbotránkoztatva elment Glafira Kuklinához; nagyon rövid időt töltött nála, és leverten, csalódott arccal távozott.
A Parancsnok, hogy rendezze a viszonyt a feleségével és felcseperedő gyerekeivel, és hogy üzleti kapcsolatot létesítsen a déliekkel — a nemes halak értékesítésére gondolva —, egyszer a családjával együtt leutazott a testvérbátyjához: ott töltötte a szabadságát. Fölöttébb elgondolkodva tért haza. A csusiak csodálkozására a Parancsnok nemcsak az ő vidékükön teljesen ismeretlen gyümölcsöket hozott Kirgiziából — aszalt sárgabarackot, gránátalmát, aszalt égiszilvát, kecskecsöcsű szőlőt —, hanem olyan újságot is, amellyel megdöbbentette az otthoniakat. A testvérbátyja bizonyára valamilyen szektának lett a tagja, állandó böjtöt tart, csak böjti ételeket és zöldségfélét fogyaszt, a húsra rá se néz, a halászatról hallani sem akar. A felesége meg olyan hárpia lett, hogy nincs rá kifejezés: nemhogy a folyóhoz, de semmilyen vízhez, még az öntözőárokhoz sem engedi közel az urát, az pedig hallgat rá.
— Megáll az ész! — mondta kidülledt szemmel a Parancsnok és nem győzte csóválni a fejét, amely a lánya halála után teljesen megőszült. - Mit meg nem ér az ember! Az édes bátyám, akivel én valamikor egy csecset szoptam, a tőzsgyökeres csusi - szót fogad egy vászoncselédnek! Még tán fél is tőle! Hát hová fajult ez a világ, barátaim? Mit meg nem érünk még?!
BALLA GYULA fordítása
FEKETE GYULA
Elbeszélések Természet-édesanyánkról
Hány százezer év „programozását" hordja magában — ösztöneiben, hajlamaiban, vonzalmaiban, sejtjeiben — a mai ember? Hány ezer s tízezer nemzedék örökítette át génjeit azokba, akik a mai toronyházakban élnek, tíz-tizenkét rétegben egymás fölött, s immár gombnyomással adagolják maguknak a mindennapos világitó-tüzet, melegítő-tüzet; kicsontozva, megdarálva veszik a húst, fiié minőségben, dekára a halat, s a legközelebbi kapcsolatuk a természettel: egy cserépben nyomorgó aszparágusz az ablakpárkányukon.
De összkomfortos, kényelmes, távfűtéses lakásukban is, a 24 °C-os melegben kitakarózva, tarajosan hullámzó nagy vizekről álmodnak, tarkán virágzó domboldalakról, sötéten zúgó fenyvesekről, surranó őzbakokról és a fenékig tiszta patak medrében a kövek közül elővillámló ezüsthalakról.
Ezer s tízezer előd-nemzedékünk mindennapos életének mindennapos közege, a vad természet, a mi számunkra már egzotikum. Vagy csak a nagyvárosi smog, motorzaj, tülekedés közepéből, a panelház luitodik emeleti szűköcske szobájából kitekintve — elérhetetlennek tetsző távolságok kék ködében — látszik egzotikumnak ? Hiszen nincs az a vad természet, amellyel ne tudna nyomban azonosulni a bármennyire is civilizált ember, ha beleszabadul; kínlódva mászik a sziklás meredekre, gondolatok nélkül hallgatja a patakvíz pocsogását, leguggolva figyeli a rezsgő hangyabolyt, belebámul a síró-pattogó tűz parazsába; hanyatt fekszik a harmatos fűben, nézi-nézi a végtelenség néma ragyogását — ki nem érezte még? —, mintha nagyon régen elveszített édesanyjához talált volna vissza.
A „ modern életérzések" listáiról ki szokták felejteni ezt az érzést, ezt az elhatalmasodó, követelő vágyat a természetközelségre. Márpedig ilyen epekedő szerelmet Természet-édesanyánk iránt csakis a modern, a civilizált ember érezhet, minthogy épp az eltávolodás szítja, mint annyi más szenvedélyt, ezt a szerelmet is.
Hajdanvolt őseink, ha éreztek valamiféle kötelmet, vonzalmat a természethez, amely táplálta őket, de amelynek annyiféleképp ki voltak szolgáltatva, bizonyosan nem azt a szerelmet érezték, melyet Asztafjev hőse, „A csepp" című történet elbeszélője, aki mind mélyebbre s mélyebbre hatol be a tajga dzsungelébe, a szűz természetbe, ahol ember még nem hagyott nyomot. Azért mégiscsak kirándulás ez, a jó horgokkal, damillal, puskával, szúnyogriasztó kenőccsel fölszerelt civilizált emberé.
„Mosolyogtam magamban: tizennégy órája nemcsak hogy talpon vagyunk, de előretörünk ebben a sűrűben, hol kúszva, hol mászva, hol a vízben gázolva behatolunk a tajgai dzsungelbe. Ha a munkahelyünkön bármelyiket közülünk erre kényszerítenek, azonnal panasszal fordulna a szakszervezethez."
És e fárasztó nap után még az alvásra is sajnálja az időt, úgy megtelik a vágyva-vágyott élménnyel: „a még érintetlen, az emberek által még tönkre nem tett tajgában ülni a tűz mellett", „a szűzies, mérhetetlen csendben", feledve „az ember által tervezett és felépített zsúfolt városokat". „Csak egy éjszakára távolodtam el tőlük, és máris magához tért, megpihent a lelkem, és megbizonyosodtam a világegyetem végtelenségéről és az élet elpusztíthatatlanságáról."
A hős élménye itt: az író lelkéből lelkezett élmény — s így válik élményévé az olvasónak is. A karikába hajló horgászbot, a fürge lazac, a falánk pénzes pér, a kimosott gyökerek bozontja, a vízen barázdát hasító vadrécék, a cirbolyafenyők kövér tobozaikkal, a tajga késlekedő virágmezői, a gomolygó szúnyogfelhők, a fehéren villanó hósármányok s a harmatcsepp a fűzfalevélen — már hogy volna ismeretlen a mai embernek a sosem látott tajga! Százezer év óta bennünk él. Csak szunnyadó örökölt emlékeinket kell ébreszteni — s ráismerünk.
„A csepp"-ben főszereplő Természet „A halkirály" történetében is épp oly hiteles, élménymeleg, de ott az embernek adja át a főszerepet. A halkirály horogra akasztja az orvhalászok királyát, nehéz küzdelmük az életükért a mélyvízben igazában nem kettejük drámája. Az emberi világ elszámolatlan tartozásai és követelései alkotják ebben a küzdelemben a főszólamot; a látszat, a szerep burka szétfeslik a halálközelben, s kitüremlenek a felszínre a lélek mélyrétegei. A nagyapák meséiből előúszó, valóságos vizekre tévedt, csapdát szaggató, víziszörny méretű halkirály detronizálja az orvhalászok koronázatlan királyát, és valamelyes rendet tesz az összekuszálódott emberi világban is.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 6. sz., 58-59., 75-89. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése