A hegymegi öregek
— Micsoda munka vár ott rád, hogy nincs időd? — mondja az anyó. — Napokon át szüntelen csak alszol, hogy nem unsz bele egyszer ebbe a heverészésbe! A szomszéd gazda meséli a béreséről, hogy addig tud aludni, míg megpenészedik alatta a széna. Te is így járnál, ha széna lenne alattad. A rőzse elfogyott, fa nincs, de eszedbe sem jut gondoskodni róluk. Legalább kimennél, és rendbe tennéd a tehén helyét, már tótágast áll, a fara a plafont célozza, mellső lába meg mintha a kútban lenne. A jászol is elvész már a ganéban. A juhállás is alacsony már, a birka minduntalan kiugrál és felmászik a tehén jászlába enni, mintha ott valami jobb lenne, pedig mind egyforma, hitvány moha és nyírgally-törmelék; amennyit elébe tesz az ember, annyit ki is vehet onnan, hiszen a tehén nem eszi azt a száraz rőzsét... Ide hallgass, hordhatnál haza a juhnak a tőzegláp melletti boglyából néhány zsák szénát, mennyit eszik az meg egymagában, az tán valamivel jobb, mint az itthoni, s úgysincs az égvilágon semmi tennivalód... Bizony jól megy valakinek a dolga: csak eszik és alszik... Hallod, hozz már két veder vizet; jó halászcsizma van a lábadon, nem megy bele a hó a szárába...
Mats rá se hederít, csak pöfékeli tovább a mahorkát, amelyet maga termelt a kertben, s amely ropogva ég, és perzseltgyapjú-szagot áraszt. Csodálatos illat ez Mats számára, aki idő hiányában a kemencén hever.
Az anyó azonban nem hagy neki nyugtot. Újfent belekezd a mondókájába, másképp ismétli meg, más sorrendben, mintha valami zeneszám lenne variációkkal.
Mats jó darabig hallgatja ezt a muzsikát. Végül kifogy a béketűrésből. Türelmetlenül dob magán egyet, vagy nem is olyan türelmetlenül, inkább csak mintha ilyen mozdulatot akarna tenni, s leszól a kemence széléről:
— Nem elégeled már meg egyszer azt a locsogást? Hogy nem fárad el az a lepcses szád? Éjjel-nappal jár, mint a malom. Az ember megfontolna magában valamit, de nem és nem, szünet nélkül lármázik. Mit lamentálsz? Végezd a dolgod, én meg az enyém, s akkor, mint ahogy a szentírás mondja, minden rendben megy a házban,
— De hiszen nem csinálsz semmit. Ha hal módjára legalább a kopoltyúd mozgatnád, nem szólnék egy szót se; de egek ura, egész álló nap hanyatt fekszik a kemencén. Nem fájdul meg tőle a csontod? Én kettőtől-háromtól hánykolódom, nem tudok aludni, pedig vastag, gyapjas bunda van az oldalam alatt. De neked az édesmindegy, hogy van-e valami alattad vagy nincs; ráadásul még pöfékelsz is. Az embernek már a szemét is marja. Nem tudom, micsoda gyönyörűséget találsz abban a pipában? Hogy nem keseredik meg egyszer tőle a szád! Mintha a pipától megtelne a hasad, vagy eloltaná a szomjad! Csak szívja és szívja.
Az anyó megáll hallgatózni. Az öreg meg se nyikkant.
— Már húzza a bőrt, mintha rövid lenne az éjszaka.
Az anyó megint hallgatózik egy kis ideig, hogy hátha odabök valamit az öreg, de nem, minden hiába. Hát pazarolhatja Mats a drága idejét arra, hogy minduntalan felelgessen az anyó locsogására? Aki ezt hiszi Matsról, súlyosan téved. Egy pillanatot se pazarol el ok nélkül.
— Szóval nem jössz le onnan vizet hozni? Megígérted, de mégse. Terád várok, fel kell tenni a levesesfazekat. Mikor fő meg az a kemény, rücskös borsó úgy, hogy meg légy vele elégedve?
Bármit tegyen az ember, Mats néma, mint a sír. Az anyó azonban fürgén tapossa a rokkát, amelynek a surrogása összeolvad a sárga szemű fekete macska dorombolásával, amely békésen alszik az anyó ölében.
— Meg se mozdul, úgyhogy jobb, ha magam megyek. Elébb várhat az ember a holttól meleget, mint tetőled vizet — mondta az anyó, miközben megállította a rokkát, és feltápászkodott. Nem tudta-e régóta, hogy ez lesz belőle? Nem zavarta, szidta-e eleget? Ó, már huszonhat álló esztendeje. S mindannyiszor ugyanaz a vége: az anyó maga indul el. De azért zavarja az öregét, holtáig zavarni fogja, s minden alkalommal maga kell hogy megtegye.
— Add ide a csizmád, jobb benne a hóban járni, nem lesz nedves az ember lába — mondja az öregnek.
— Akkor húzd fel — válaszolja tüstént az öreg, mikor hallja, hogy az anyó már indulóban van.
— Hol van?
— A lábamon — feleli késedelem nélkül az öreg.
— Na, és hogy húzzam fel, ha a te lábadon van? Húzd le, és dobd ide!
Arra aztán várhat. Ugyan miért vetné le a csizmáját? Ezt az anyó is nagyon jól tudja, de azért sürgeti és vár, persze hiába.
— Még arra is lusta, hogy lehúzza a csizmáját, tán botot akarsz a hátadra? — zsörtölődik az anyó, s felkapaszkodik a létrán. Azt hiszik, hogy mérges? Egy szikrát se. Ez az egész olyan megszokott dolog már, hogy bosszankodásról szó sem lehet. Hol a lábad? Nyújtsd ide! Az öreg kopogva húzza végig a hatalmas csizmákat a kemencetetőn.
— No, ugye, még a csizmáját is húzza le neki az ember, mintha tehetetlen gyerek lenne, nem pedig olyan, mint a bika. Ha legalább nem lenne rest tisztán tartani, mert mást úgyse tesz, de isten tudja, mivel piszkolja be.
Az anyó bosszankodik és lehúzza Mats lábáról a csizmát. Az igazat megvallva, nincs azon semmi húznivaló, mert olyan bő, hogy ha Mats véletlenül le találná lógatni a lábát a kemencepárkányon, akkor a halászcsizmák nyomban az agyagos ház földjére pottyannának.
— Tartsd legalább egyenesen a lábad, hogy le tudjam húzni. Nézzék a barmát, még a füle botját se mozdítja.
Kis idő múltán az anyó lábán van Mats sárgás halászcsizmája, s csoszogva megy ki benne az ajtón. Mikor átlép a magas küszöbön, fogja a csizmaszárat, mert különben elveszíthetné a lábbelit.
Mats csendben hever a kemencén, spórolva a drága időt, míg a levesesfazék gőze fojtogatni nem kezdi; csak akkor mászik le, és átkozódik, hogy sehol se hagynak neki nyugtot.
Nyáron mintha kicserélték volna Matsot, csak ha közelről megnézi az ember, akkor látja, hogy Mats nyáron is Mats.
Már napkeltekor talpon van, s csendben körüljárja a zsellértanyát. Elnézi, hogyan indul az anyó megfejni a tehenet, s visz az állatnak egy vödör sós vizet, hogy megadja a szája ízét. Tesz néhány lépést, megáll a tanya sarkánál, rágyújt a pipára, sokáig babrálva, pöfékelve, mert a taplóból tüzet csiholni művészet. Aztán hallgatja a kismadarak énekét, a kakukkszót, a daru krúgatását. Tavasszal senki se lát előbb fecskét, barázdabillegetőt, mint Mats, a zsellér. Valaki azt mondja, hogy tegnap becsapta a kakukk. Mats okos képet vágva azon nyomban ráfeleli — persze csak szerinte azon nyomban:
— Ó, én már a múlt szombat reggel hallottam, de engem bezzeg nem csapott be.
Mats gondoskodik róla, hogy egyetlen madár se csapja be, ezért minden reggel, mielőtt kilépne az udvarra, egy falat kenyeret dug a szájába. Vagy ha ezt nem teheti, megtömi a pipát, rágyújt, s megjegyzi, hogy így bátorságosabb számára a kimenetel. A barázdabillegetőt Mats minden tavasszal a lenföldön látja meg először, legalábbis másoknak így mondja. De hogyan is láthatná meg máshol, hiszen akkor nem teremne szép len. Matsnak pedig szép lenje terem, mert jó szerencséje van hozzá. Dicsekszik is mindenkinek a szerencséjével. Egyik-másik zokon is veszi a dicsekvést, de mit törődik azzal Mats.
— Persze irigylitek a másik szerencséjét, de mit tehettek róla? — mondja, s várja a kellő pillanatot, mikor ismét előhozakodhat a szerencséjével.
Mats szerencséje azonban nem magától jön, hanem Mats maga őrködik felette. Egyetlen munkába se fog csak úgy hebehurgyán, hanem bizonyos napon, bizonyos időben. Csónakja orrfáját nagypéntek reggel napfelkelte előtt faragta ki, alját pünkösd első napján pitymallatkor csinálta meg. Ugyanígy tartotta magát az előjelekhez, mikor nyírfajdcsalogatót csinált, halászszerszámot készített, puskát reszelt, s először lőtt vele. S hogy a lövőkészség jól célba találjon, Mats eleven mérgeskígyót dugott bele, s fellőtte az égre. Mikor, hogyan és hol, azt csak Mats tudja egyedül. De most aztán jó az a puska, mert semmi se menekül, amit Mats az összekalapált ólom nadrággombbal megcéloz — ezt mindenki tudja, kiváltképp tavaly tavasz óta, mert akkor lőtte le Mats, pünkösd első napjának reggelén, a vadlibát.
Mats csak áll és áll, mintha tisztára úgy fontolgatna valamit, mint a télen. Végül nekidől a kerítésnek, pöfékel, és dombnak fel nézelődik, a gazdáék felé, hogy ott mire végzik.
— Élesek már a kaszák? — kérdezi az anyó az istálló felől jövet.
— Nem szalad az el, különben máma jó szénaszárító idő lesz — feleli Mats. Az anyó valamit motyog magában, s bemegy a házba leszűrni a tejet.
— Nem tudom, mi az ördögnek kellene azt a kaszát itthon kikalapálni — gondolja magában Mats. — Ma a folyó mellé megyünk kaszálni, az irtásra, ott tán nem érünk rá megkalapálni őket?
Matsnak igaza van. Nagyon szeret a folyóparton ülni, s kaszát kalapálni, közben elnézni, hogyan úszkálnak ide-oda a halak a víz mélyén. Kis idő múltán az anyó kijön a házból, s ivóst visz a disznónak.
— Nem készülődsz, hogy indulhassunk: lám, a gazdáék már régen elmentek — mondja az anyó.
— Én már régen készen vagyok a magam dolgával, csak te legyél készen a magadéval — feleli Mats, és tovább gondolkodik.
Az anyó csakhamar visszaérkezik a disznóóltól, s így szól: — No, most már induljunk, harmatban jó kaszálni.
— Megyünk, megyünk, odaérünk még - mondja az öreg, kiveszi szájából a pipát, zsebre dugja, s beballag a házba.
— Csak aztán igyekezz - szól utána az anyó, s ott marad várni. De hogy, hogy nem, az anyó nem győzi kivárni az öreg jövetelét. Mats gondosan feltekeri a kapcát, felhúzza a bocskort, s szitkozódik, hogy koszlott a zsineg, szakadt a bocskor, nyirkos a kapca, s tele van csótánnyal. Az anyó segít megjavítani a bocskort, s az öreg végre felkötheti. Most meg a halászszerszámokat kell összeszedni, hiszen a folyóban halat is lehet fogni. Száz baj mindenütt. Semmi sincs ott, ahova Mats tudomása szerint rakta. Végül - hol a csodába találjon az ember gilisztát ebben a szárazságban, ásson, míg el nem megy az esze. Az anyó sürgeti, sürgeti Matsot a gyorsabb cselekvésre. Mire az:
— Mit eszed itt a kezed-lábad, persze hogy igyekszem, csurog rólam a víz.
Végül minden rendben van, fogják a kaszát, az elemózsiás tarisznyát meg a tejesbödönt; az öreg nyakába akasztja a halaszsákot, fogja a színből a horgászbotot, s gyerünk. Mennek — az öreg elöl, az anyó mögötte.
A folyó mellett első dolga az öregnek, hogy kikalapálja a kaszát - először az anyónak, aztán magának. Addig szöszmötöl vele, ameddig, de olyan élesre veri, mint a beretva. Mats maga is tudja, hogy kaszát élesíteni azt tud, s nem is fukarkodik a dicsérettel.
— No, most aztán üsd-vágd — mondja Mats, mikor eljön a folyó mellől a kaszával.
— Bizony, az idén szép a fű, jó széna lesz belőle a tehénnek, ha a Jóisten száraz időt ad. De hát az megesik, hogy száraz időben kaszál az ember, nekiáll gyűjteni, mindjárt nyakában az eső; mintha csúfot akarna belőle űzni. Lám, tavaly nem így jártak-e a gazdáék? Micsoda széna volt: akár az ember maga is nekilásson, valóságos arany, de olyan fekete lett, mint a gané. Az az édes illata — mind odalett... Az eső olyan, mikor várja az ember, nem jön, de mikor nincs rá szükség, akkor egyre esik. A krumpli nyilván akkora lesz az ősszel, mint egy galambtojás, nem jött rá eső. Ráadásul a miénk fenn van a dombháton — ki adja ide nekünk a legjobb darab földet -, meg lett istenigazából ganézva, de mit ér az, ha a felettünkvaló nem ad rá esőt! A gazdáékénak ott lenn sokkal hosszabb a szára, mint fenn a háton, mert ott nedvesebb a föld; közelebb a mocsár. Tavaly szép krumplink volt, de a gazdáék disznai mind feltúrták. A magasságos ég tudja, hogy kerültek oda - a kerítéseken meg az árkokon keresztül; de hát azokat semmi se tartja fel, ha egyszer rájöttek a nyitjára. Ha sokáig az erdőben maradnak, végül elvadulnak. Ugye a gazdáék csajla fülű kocája is az erdőben fialt le, s lám, micsoda herce-hurcába került, mire hazahozták! Mint aki megveszett, egyenesen nekitámadt az embernek, nem félt tőle, a kutyáról nem is beszélve...
Az anyó fáradhatatlanul mondja a magáét, s oda se hederít rá, hogy az öreg nem figyel a beszédére. Közben a legutolsó zsombékközt is gondosan tisztára vágja a kaszájával, az utolsó fűszálat is lekaszabolja, sőt még a vékony törpenyír hajtásokat is lenyisszantja, persze csak óvatosan, nehogy kicakkozza a kasza élét. Az öreg a bokrok közét borotválja simára. Közben meg-megtömi a pipáját, és tüzet csihol rá. Az öreg az ebéd alatt is keveset szól.
- No, heveredj le egy kis ebéd utáni álomra, én ezalatt megigazítom a kasza élét - mondja az öreg az ebéd befejeztével az anyónak. Az anyó le is heveredik egy zsombékra a bokrok árnyékában, s az öreg meg ismét leballag a folyópartra a régi, jól ismert helyre. Mats már jó néhány éve jár ide. Régóta élesíti itt a kaszát. Más helyet nem kedvel. Alig simítja ki Mats az anyó kaszájának az élét, s mustrálja értő szemmel végig, mikor az anyó már a folyó felé aprózza lépteit.
- Neked aztán rövid az álmod, hiszen arra is alig volt időd, hogy lecsukd a szemed -mondja Mats.
- Ó, nagyon jót szundítottam, még álmot is láttam - feleli az anyó, és ásít egyet. Fogja a kaszáját, és elindul a darabban levő kaszáló felé. Kisvártatva az öreg is nyomába szegődik, s a munka ugyanúgy folytatódik tovább, mint előbb. Nem hallani mást, csak a kasza suhogását, nagy néha a fenést, a közeli erdeifenyves lápból egy-két apró madár fáradtforma, félpanaszos dalát; a folyónál, a hosszú fű közt vadkacsa hápog néha, vagy csuka csobbantja meg a vizet - ez minden. A nap forrón süt, csepeg a víz a munkálkodók arcáról, hátukon pedig megbarnul az ing.
Estefelé, úgy négy-öt óra tájban így szól az Öreg, abbahagyva a munkát:
- Anyó, hallod, anyó, elmegyek horgászni, itt maradsz egyedül kaszálni, vagy elmész haza a házi munkát végezni?
- Menj csak, próbálkozz meg vele, hátha fogsz valamit a kenyér mellé. Én még nem megyek haza egyelőre, kaszálok még, hamar elboldogulok én azokkal az otthoni teendőkkel. A gazdasszony megígérte, hogy délben megeteti a disznót, azzal nincs gond, legalább azt egye meg, ami előtte van. Kákabélü, nem akar enni, csak válogat, nem tudom, mit lehetne tenni a habókosával! Egyre jobban fekszik a hasa, talán úgy van, ahogy a gazdáék Liinéje mondja, beleesett az orbánc...
Az anyó még sokat beszél. Az öreg már a horgászszerszámokkal bajlódik, s csakhamar elindul a folyó felé. Most nézzenek csak Mats után, rá se ismernek, olyan fürgén lépked. Nagy horgászhatnékja van. Vasárnaponként a folyóparton üldögél. Milyen gonddal figyeli a dugót, hogy mikor merül le! Arra sincs érkezése, hogy pipára gyújtson.
Hazafelé menet az öreg bölcs arccal fürkészi a naplementét, s megállapítja, hogy jó vagy rossz idő várható-e másnapra. Néhányszor még meg is áll, hogy aprólékosan megvizsgálja a dolgot, mustrálja az esti eget. Hazaér, az anyó mindjárt megvallatja a zsákot; milyen volt az öreg szerencséje.
- Nekem mindig jó szerencsém van — mondja bazsalyogva az öreg, s kihúz a zsákból egy csukát, amelynek még torkában a horog.
- Mekkora dög - mondja az anyó. - Holnap korán el kell menni a boltba, hat kopejkát fizetnek fontjáért, mindjárt jó pénzt kapunk érte.
— De nem ez ám az egyetlen, a kisebbek nekünk magunknak jutnak — beszél tovább örvendező arccal az öreg, s a füvön csomóba rakja mind.
A macska azonban már szagot fogott, s a kapu lécei közt óvatosan besomfordál az udvarba.
— Sicc! — kiált rá jóérzéssel az anyó. — Micsoda orra van a rohadtjának, már itt is van! Mit dörömbölsz, talán kevés egér meg madár van a hasadban? A madárfészkeket is kirabolod? A mocsárszélen tollat meg fejeket láttam a földön. Takarodj innen, majd később megkapod a részed.
— Ő ne fogna szagot! Azt hiszed, becsapod! Hoztam neki néhány csaléteknek valót — magyarázza az öreg, majd előkeres a zsákból néhány jászkeszeget, és odadobja a macskának.
— Tisztítsd meg a halat, hogy legyen estére egy kis friss hús is — mondja az öreg az anyónak.
— No, persze, de elébb meg kell fejni a tehenet — feleli amaz, és sietve elindul az istálló felé. Mikor visszajön, megtisztítja a halat, serpenyőbe teszi, tejet önt rá, s szempillantás alatt kész az ízes falat. Az anyó meg az öreg jó érzéssel ül asztalhoz, kenyérrel mártják a levét, s a halat magát is megkóstolják.
Az öreg ismét hallgat, csak az anyó beszél csendesen. Senki se zavarja a mondókáját, békésen hallgatja minden. A tücsök úgy cirpel a kemencehasadékban, mintha a vonója nem fogna jól a húrokon.
Csakhamar kialszik a tűz, s az anyó meg az öreg a szalmazsákon pihennek puha bundával a fejük alatt, míg fel nem ébreszti őket az ég peremén játszva viliózó hajnal. így megy egyik nap a másik után, így merült már csaknem harminc esztendő az idő tengerébe, csendben.
- Anyó, meglehet, hamarosan egyedül hagylak a világon, nyomorúságra - mondja Mats, és fordul egyet a fekhelyén. - Mostanáig kettesben éldegéltünk; nem ismertük a gondot, se a bajt, meghúzódtunk a nagy Isten háta enyhében, de mihez kezdesz most egymagádban? Ki élesíti meg a kaszádat, ki tesz nyelet a seprűre, vagy ki csinál kerítést a disznónak? A bocskor is leszakad a lábadról, ki foltozza meg? Leveti a veder vagy a csöbör az abroncsvesszőt, nincs senkid, aki újat húzzon rá!
Mats beteg, súlyos beteg. Az anyó még bízik a felépülésében, neki magának nincs már semmi reménye.
- No, talán még meggyógyulsz, a tavaszon is, hóolvadáskor nagyon beteg voltál. Biztosan megsegít a Jóisten, csak nem hagy itt gyámoltalan vénségemre egyedül a világon!
- Akárhogy is legyen, én már nem soká húzom - mondja Mats hideg nyugalommal sóhajtva.
- Hátha elmennék holnap a doktorhoz, és orvosságot hoznék? Most még tán át lehet menni egyenest a mocsáron, még nem olvadt fel annyira, s mi az a tíz verszta? Akarod, hogy holnap elmenjek? — kérdezi az anyó.
- Ostobaság, nem tudom, mit segíthet az a doktor? Ő se isten, hogy megint fiatallá tegyen, Mások is meghalnak, úgy ahogy mi is... Ami por az por; eljön az idő, összeroskad az ember, a fiunk fiatal volt, mégis meghalt, s én, a vén tuskó, keményebb akarok lenni? Ő, a fiatal élhetett volna, s lenne, aki gondoskodjon rólad...
Ahogy az öreg megemlíti a fiukat, az anyónak mindjárt megnedvesedik a szeme. A fia anélkül is folyton a szeme előtt van, hogy az öreg eszébe juttatná, de mindjárt elérzékenyül, mikor látja, hogy az öreg sem felejtette el, bár sose beszél róla.
— No, most jut eszembe, hogy hogyan láttam tavaly nyáron álmomban a mi Jürinket. Odajön hozzám, és azt mondja: „Anyám, nem tudnál valami sósat adni, igen megéheztem!" Adok neki egy darab másfél éves sózott húst. Szóval teérted jött! S még azt mondják, hogy az álom nem jelenti meg előre... Hát igen, én se soká maradok itt magános kórónak, hanem rövidesen utánadmegyek, mihez kezdek itt egyedül? Kettesben róttuk az utat, menjünk el kettesben... Ki hordja össze nekem nyáron a szénát, ki rak boglyát! Mostanáig nem volt más, csak összehúztam a gereblyével, te meg átfogtad a vesszővel és kész. Itt hagyod a halasszerszámokat meg a puskát, kire testálod, az unokaöcsédre? A tisztaszobában ott lógnak a nyírfajdcsalogatók, ki használja még őket, ha te már nem vagy! Csak állnak ott hiába, hogy lássam őket emlékeztetőül. De majd azok is elkorhadnak, meddig tartanak azok is! Olyan világosan emlékszem rá, hogy még fiatalok voltunk, és idejöttünk lakni. Áldja meg az Isten a gazdáékat, akik hagytak bennünket békében éldegélni. Soha nem esett köztünk egy rossz szó se. Hát nem jól megvoltunk mi egymással is? Voltunk-e valaha is rosszul a másikkal?... A Pirók volt az első tehenünk itt a zsellértanyán, ő is régen odavan már. De a Hóka meg a Barna sincs már meg. A gazdáék is megöregedtek Egyik nap elnéztem a gazdát, tele van ősz szállal a szakálla! August már huszonnégy éves, Liisa is tizenkilenc; meglett emberek. Adják oda az öregek a tanyát a fiataloknak, s bújjanak a halom alá... Mi más marad nekem is, bár a zsellértanya miatt még élhetnék, de isten tudja, honnan szerzek tüzelőt, mert meddig tart ki az a rőzserakás, amit te vágtál... Meg aztán tudok-e én egyedül tehenet, juhot tartani? S akkor nincs mivel megízesíteni a levest, bár a gazdasszony bizonyára nem feledkezik meg rólam, s néhanapján küld egy csupor vajat...
S miután szíve mélyéből felsóhajtott, leült a négylábú lócára. Két kövér könnycsepp gördült lassacskán végig sárga, beesett arcán.
Kis ideig mindketten hallgattak. Az anyó panaszos pillantással hol a padlóra, hol az öregre nézett. A macska átment a szobán; végül odament az anyóhoz, felnézett rá, és kérdő „miau" hangzott a szájából, utána meg felugrott az anyó ölébe.
- Nyávogj csak, nemsokára ketten maradunk, a harmadik nem lesz sehol! - mondta az anyó.
- Mi van ezen annyi sopánkodni való, halandók vagyunk mindahányan, egyiknek hamarébb jön el, másiknak később - szólalt meg Mats. - Aztán kinek van ránk, öregekre szüksége, láb alatt vagyunk a fiataloknak, igyekezzen elhúzódni az ember! Magamat nem sajnálom, csak téged, anyó. Amiatt vagyok csak gondban, hogy hogyan leszel meg egyedül.
- Hagyjuk ezt a Jóistenre, aki mindenről gondoskodik, szegény fejemnek is bizonyára gondját viseli. Ki tudja, meddig húzom én is, már az előbb is megmondtam; bizonyára hamarosan utánadmegyek. A temetőben helyet hagyatok melletted, s akkor ott megint összetalálkozunk.
Hamarosan össze is találkoztak. Mats harmadnapra meghalt. Az anyó árnyék gyanánt járkált a zsellértanya körül Márton napjáig, s akkor utánament az ő kedves öregének, akinek egész életében aligha mondta egyetlenegyszer is, hogy „kedves" vagy „drága". A helyüket csakhamar új zsellér foglalta el a fiatal feleségével, kis göndör hajú fiával. Az öregeket csakhamar elfelejtették, pedig ők is éltek egyszer, és voltak fiatalok is. Nekik is volt egy kisfiúk, aki csudavidáman játszott és csengőn kacagott.
Az új zsellérnek azonban nem volt olyan szerencséje, mint Matsnak, egy szikrányi se volt neki, mert a szerencse Matsszal együtt meghalt. A szerencse meghalt az előjelekkel együtt, amelyeket Mats magával vitt a sírba. Ezért nincs az új zsellérnek se csónakja, se puskája, se halászszerszáma. Egyszer horgot szerzett, s ott lóbálta a folyószélen, de üres kézzel jött haza, mert a horog úgy állt a folyóban, mintha a kútba eresztették volna. Csak a szénát hordja ősszel a hátán, ahogy Mats is, vesszővel átkötve, xigy cipeli, mint Mats, görnyedt háttal és imbolygó léptekkel halad a Mats taposta ösvényen.
BERECZKI GÁBOR fordítása
Néhány szó Anton Tammsaareról:
Sz. 1878. Tammsaare-Pohja, mh. 1940, Tallin. Észt regény- és drámaíró, kritikus és műfordító. A tartui egyetem jogi karának végzettje volt. A huszadik század elején kezdte irodalmi-újságíróo pályafutását paraszti tárgyú, naturalista prózai írásokkal. Művei közül a legfontosabb ötkötetes önéletrajzi műve, a Jog és igazság. Az észt irodalom meghatározó klasszikusának számít. Fenti novellát a folyóirat születésének centenáriuma tiszteletére közölte.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 1. sz., 131-136. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése